Wolf – Pfützner: A német munkásszínjátszás (Színháztörténeti könyvtár 2., Budapest, 1961)

A műsor

kező, nagy tömeghatást» ás tettekre serkentő propagandaeszközt fejlesszenek ki. Az ilyen gyűléseken, ünnepségeken stb., még a jó színpadi előadás sem felelt meg a célnak. A szóló-előadómüvészek nyújtotta tapasztalatok következetesen a proletár színpadi propaganda epikus-lírikus formájához: a kórusos-recitativ beszédmódhoz vezettek. Az Idevonatkozó szociáldemokrata irodalomban ezzel a - szavalókórus megszületésével ás kifejlődésével kapcsolatos - két lényeges feltétellel alig, vagy csak idealisztikusán eltorzítva találkozunk. Adolph Johannesson,az NSsDPmegszervezte szavalókórusok vezető elméleti- és gyakorlati-szakembere erről azt Írja: "Amint azonban megtörténtek az első lépések az igazi proletár népközösság megteremtése irányában, es megteremtette as első álményközösséget is... Ezért a közösségi szellem ujrafelkeltásével együtt szükségszerűen vissza kell térnie egy olyan művészi formának is, amely mindezt kifejezi" Távol áll tőlUnk, hogy tagadjuk a szavalókórus előadásai-keltette kollektiv élmény jelentőségét, de helytelennek találjuk, hogy valaki a proletariátusnak est a kollektiv élmény iránti igényét a forradalom kollektív élményéből vezesse le, amint ezt Johannesson teszi. Megfordítva kellene ennek hangzanla: az általunk ismertetett feltételek idézték elő a szavalókórusok megalakulását és csak maguk az előadások váltották ki a résztvevő szavalókból a kollektiv művészi alkotás eddig ismeretlen élményét. Az első nagyobb, a szociáldemokrata csoportok rendezésében bemutatott szavalókórus-előadásoknak váratlan, egyenesen szenzáoiós sikere volt. Ezek a csoportok ugyanis már olyan irodalmi anyaggal és olyan művészi eszközökkel dolgozhattak, amelyekkel a kisebb szinjátszóosoportok még nem rendelkezhettek, hiszen csak rövidebb költeményeket tudtak kórusra alkalmazni. A nagy Ünnepségekre speciális kórusmüveket Írtak ás ezek a müvek a kezdeti primitiv szavalókórusokat uj eszközökkel gazdagították. A kórusmüvet - 77 -