Arany János: Buda halála; Q 11191

Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond, Mint hegy tetején fa szél mentibe* hajlong. Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz: Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz? Egyet tudok, ami emberi dologban, Hogy sükere légyen, teheti legjobban: Józan okos mérték. Ez folymok partja, \ Mely rohanó tettek árját visszatartja. Mértéke a kalmár javait emelvén, Ott ül az igazság, rúdja közép nyelvén; /ravaszul, célzatosan/ Ott az egyenesség, ott pihen a béke, Hol lebegő súlynak más suly nehezéke; Két összefolyó viz háborogva indul Mig szinbe verődik - ám csöndes azontúl. Engem is oly szózat - Isten szafca - inte, Nem most, de szüntelen, és már eleinte: Királyi hatalmam választani ketté; A régi tanács, im, most serdüle tetté. Mért nekem, egy szájjal, dus lakomán laknom, Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom? /szolgai hizelgéssel/ Biró, ha Ítélnék, kalmár noha mérnék: Ilyen igazságot tenni bizony félnék.