Arany János: Buda halála; Q 11191

- 113 Regős: /kis szünet után/ Szin: üres. Alkonyi fény. És már az ilyen szó nem marad a fők közt, Riadoz tözsenkint az alattievők közt, Mint hó-gulya, száll s nő; mese mesét szülvép.: Megbódul a köznép, fejei bőszültén. Valamint nagy ménes, ha elő-nyaranta Vihar gj^ül az égben, repülő sok gyanta, Feledi, hogy s$ élyel bizvást legelésszen, » Nyugtalan egyszerre, bogarassá lészen; Hosszú nyakát némely, levegőbe tűzi, Dagadó cimpával a viharat büzli; Más felrúg emelten lobogó farkához, Lába dübörgésén ijed és futkároz; Nincs bújni karámba, hol "bújni ereszbe, Teszi kettő-három a nyakát keresztbe, Remegő oldallal a nagy időt várja, Mikor szakad a menny hulló köve, árja; /Pillanatnyi s züne t./ Buda királyt pedig ámitja reméry ség, Tagjait, ugy érzi, nem terheli vénség, Mint habot üres szél, bizalom felfuja, Könnyen forog, és jár: fiatal lett újra. így a buborék, mely született hádszálon, Könnyű lebegéssel kis ideig szállong, \ Fényét teszi minden fordulata szebbé: Valamig elpattan - hiu pára-cseppé.