Bornemissza Péter: Magyar Elektra; Q 10341

- 31 Mester tézekkel egy rendbe álla, ő maga legközeteben volt. Mihent trombita zendüle, egyszersmind megsujták az lovakat, mint az szél, ugy mentek, az por, csaknem eget ütötte, kiáltás, sikoltás volt nagy. Az kocsik peregtek, csikorogtak, törtek erősen. Serinykedtek az vitézek elől egymást haladni, ős is bizony választig gyorsolkodott, az kocsin is ügyen igen emberkedett, de az gonosz szerencsének mit tehet ember? Mikor azért az hátulsó kocsisnak délceg lovai volnának, elragadják és nagy sebbel kezdek hordozni: az sok kocsinak mindjárt esze kezde veszni, egymásba kezdének akadozni. Az Orestes lovai is megrémülének, rop, ugyütközék az első kocsiba. Mindjárt szeginy hanyatt esék a lovak lába közibe, az gyeplő a kezére kötelőzött volt, hordozni kezdik az széles mezőn a lovak; törték, szaggatták annyira szeginyt, hogy egy barátja is az ő személyét meg nem esmérte. Az játékot Eélbehagyák mindjárt, hozzá gyülének, sirtak, oly igen erősen jajgattak a vitézek. Szánták ilynemes vitéz ifjúnak veszedelmet, Kinek testét nagy tisztességgel, mint király fiának, megégették, nagy szépen oztán edénybe helyheztették hamuját, és miérthogy az én uram, Phoceusbeli Phanotheus, jól tudta, felségednek ezzel nagy kedvet szerezne engem elől elküldött, hogy megmondanám fel-