Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

- 63 tartozott Fedotova, Jermolova, Varlamov, Davidov, Jusin és más zsenik. Visszaemlékszem például Vaszilij Ignatyevics Sivokinire. Bejött a színpadra, egyenest a közönség felé indult, megállt a rivaldánál és néhány magaalkotta szóval köszöntötte a nézőket. Ovációban részesítették. Csak ezután kezdte el a szerepét. Ezt a - komoly színházban megengedhetetlennek tetsző - tréfát nem lehetett elvonatkoztatni Sivokinitől, teljesen megfelelt művészi egyéniségének. A közönség lelkét öröm töltötte el, ha a kedvelt színészt megpillantotta. Mór csak azért is megtapsolták, mert éppen Sivokini volt, mert velünk egy korban élt, mert az öröm oly csodálatos, életet megszépítő perceivel ajándékozott meg bennünket, mert mindig bizakodó volt és vidám, mert mindenki szerette. Ez a Sivokini azonban ahhoz is értett, hogy a szerep legkoiaikusabb, sőt kimondottan paprikajancsi részeiben is tragikusan komoly legyen. Ismerte a titkot, hogyan kell komolyan nevetést fakasztani. Amikor szenvedett, amikor nyugtalanul fel-alá járkált, amikor teljes komolysággal és tehetsége egész nagyságával segit. égért kiáltott, ez mély, a sok hűhó semmiéit üggyel szembeszálló komolyság ellenállhatatlanul nevetségesen hatott. Arca és mimikája leírhatatlan volt, elbájoló torz képződmény, dédelgetni, simogatni és csókolni lehetett volna. Az ember azt hihette, hogy benne egyesült az egész világ és minden idők jólelküsége és higgadtsága. Nagyon élesen emlékszem még egy másik zsenire is; Sumszkijra. Melyik világhirességhez is hasonlíthatnám? Virtuozi-