Az örökség; Q 5940

- 63 De mont már tudom: ilyen elvetemült, félelmetesen gonosz anyát, aki gyűlölni képes tulajdon gyermekét, én még életemben an láttam. De megórdesáLné, hogy ezt százszor, kegyetlenebbül visszakapjaI JUDIT — apjához — Azt hiszem, legjobb, ha elmegyünk apa. Nékünk itt már semmi keresnivalónk nincs

Î BARLAY Nem lett volna szabad eljönnünk. De én is abban biztam, reménykedtem, hogy anyamódjára viselkedik irán ad. De tévedtem. — az anya felé — Te olyan vagy mint a veszett kutya! «Jfeszulfi, dermesztő csönd; kerülik egymás tekintetét. Hosszabb szünet után léter szólal meg. PÉTER — Judithoz — Gyere komám igyunk. — tölt, iszik — Rá se ránts az alkotmányra. Hidd el, ez sokkal hasznosabb. ±>в ne törődj semmivel. Látod, bennem ez az egyeden jótulajdonság megvan: sosem gondolkodom, de nom is fáj sermi és a végén mindig un röhögök másokon. Szünet. Majd Károlyhoz No pajtikám, még am is regélted, mit szólsz a hugihoz he? Csuda fene klassz nö lett igaz? KÁROLY Nagyon elbűvölő és gyönyörű. AZ ANYA — ideges féltékenységgel — Ezt is tőlem örökölte! Helyesebben mondva lopta, noha neki még erre sem letc volna joga! BARLAY — ennyi ellenségeskedés láttán d-hödten — Mond, hát te nem szégyelled ilyenkor el magad, hát belőled már valóban minden emberi éra s kiveszett?! Ennyire liitv ny ember lettél?! AZ ANYA Nem, nincs miért szégyelneçi magam. — Juditra néz — Néki valóbah nem lett volna joga semmihe I