Az örökség; Q 5940

fokozódik — eldobta magátólI... akárcsak apát és minket! Judit kissé hisztérikuséul fölnevet. Rágyújt egy cigarettára; idegesen járkálni kezd AZ ANYA — sziszegve — Sértegetni mersz? Vigyázz, könnyen megjárhatodj Fölényességed, akárc ak egész lényed gyűlöletessé tesz érted! És cinikus pofáddal az undort, a megvetést váltod ki belőlem! JUDIT — visszafolyott indulattal — Tudom madame. Tudom... AZ ANYA Nem tűröm, hogy igy szólits! Oly gúnyosan mondod, hogy ereimben megdermed a vér! BARLAY Persze, nem ettől, hanem irdatlan gonoszságodtól, amit a gyermekekkel, különösen Judittal szemben elk vettél! JUDIT — magaelé — Lassan mindnyájan ráébredünk az embri gonoszság feneketlen kitv nyságára. — anyja felé —- Egyébként engedje meg, hogy változatlanul igy szólitsam. — eltűnődve — Hiszen nem érzem, hogy az anyámmal beszelek, amit valójában nem is érezhetek, sohasem érezhettem. Pedig milyen szép szói édesanya. De én... sohasem érezhettem sem közelségét, em szeretetét, mert kitagadott! Ó én balga, ki mindig arról ábrándoztam, hogy legyen egy anyám, akit oly nagyon szerethetek, aki viszont szert. De sem gyermek, sem felnőtt koromban nem lett az enyém. AZ ANYA Ugyan, hagyd ezt az érzelgossêet. Ha a tiéd lett volna, vagy szeretett volna, eldobtad volna magadtól, mint a többi kölök eldobja szüleit. JUDIT Én? Soha! AZ ANYA — ingerülten — Ugy látszik az embereknek mindig az kell, ила: azt szeretik és becsülik, ami nem az ő tulajdonuk! JUDIT — folytatja előbbi gondolatait — És mots most már soha