Az örökség; Q 5940

- 29 - Amikor az asszony megszólal; tekintete révedező, hangja önfeledten lágy HARD INÉ Milyen fenséges a város, csodás panorámájával, kusza rejtelmes fényeivel.•• Óhatatlanul Bírizst, a tündöklő fényű, elevenen lüktető Párizst juttatja eszembe.•• És a kékesen áttetsző hó, ahogy ráborul a városra.•• Csodálatos látvány. Az ember szinte újra óled e látványtól és ha csak egy pillanatra is -, tovasuhant ifjúságát juttatja eszébe. Judit felé fordul, mintegy visszazökkenve a jelenbe Ha igy fog esni, gyönyörű karácsonyunk lesz. Szünet Lassan eljön az ablaktól, megáll Judit mellett. Miköz en arcát simogatja, szeretettel nézi Mond édesem, nem fáradtál még el? Egész nap tanultál... abba kellene hagynod. Attól félek, megint megerőlteted a szemeidet. JUDIT — szeretettel, mosolyogva ránéz — Ó, te kis drága, mennyire vigyázol rám. De valóban fáradt vagyok, Szemeimen máris érzem. Abba is hagyom. Igazad van... mára igazán elég volt. Kisebb szünet HARDINÉ Ifjúnk egy kávét jó? Van hozzá kedved? JUDIT Jaj, az pompás less, legalább felfrissülünk. HARDINÉ Alikor máris főzöm. Hardiné fölteszi a kávét, Judit könyveit, füzeteit rámolja. Majd az asszony Judit felé fordul Azt hiszem jött valaki. Lépteket hallok!