Hamlet és Julia; Q 5854

- 41 Attila: Irre n-m lett volna szükség, mikor apám haza-jött a szanatóriumból, az orvosok azt mondták, teljesen meggyógyult. Tovább dolgozhat: de te... már skkor... Anya: /belevág/ Mesebeszéd! Mind a két tüdeje roncs volt. Nekem megmondta в főorvos. Azt én jobban tudom. Csak előtte mindig má:: t mondtam. Nem tudta volna elviselni. Attila: De azt is tudom, miért akartad, hogy vidéki szana óriumban kezeljék. Pesti kórházban is rendbe jött volna. Ne nézz igy rám. Már nem vagyok kisgyerek, már nem hiszem a mikulást a nyuszit. Már a gólyát is ismerem. Személyesen 19 éves vagyok. Mikor a nagymamához vittél majd minden nap még hittem bennük, de még benned is anyám. Ma mái tudom, amikor apa a szanatóriumban volt, miért aludtam hetenként háromszor a nagymamánál. Anya: 'ilyen jogon kéred számon tőle® az életemet? Milyen jogon teszed mérlegre minden cselekedetemet, amikor még eemilyen tapasztalatod, semilyen érték mérőd nincs. Attila: Mert nagyon szeretlek anyám. Anya: /a mondat szivén üti, megdöbben, de nem lágyulhat el, mert akkor mindent beismer/ Igen. Önzőén. Én is esek egy ember vagyok. Asszony vagyok. Gyenge asszony. Mit tudod te mennyit kellett dolgoznom? Nem egy műszakot, lármát! Apádnak ruha, hetenként esomag. Kis fizetése volt epádn.k és a táppénz még kevesebb volt. Az orvosoknak is kellett adni. *s útiköltség? Neked akkor is megvolt mind ned. Magamról nem beszélek. Ezekre nem gondolsz? Arra sem, mennyi gond, fáradtság, munka egy családot vállon hordani, "gyedül? Csak a saját önző érzékenységre apellálni, azt tudsz. Szemrehányát tenni, elégedeti enked i, vádolni és bosszutállni. Azt igen.