Hamlet és Julia; Q 5854

14 Attila: Hosszú mese. Julia: Ha nem akarod, akkor ne mond.... de örülnék, ha.... ha elmondanád... .ez fontos nekem, nagyon fontos Attila. Attila: Jég soha nem beszéltem erről senkinek. Talán még magamnak sem. Valami mindig visszatartott, hogy egyenesen végigmenjek azon a gondolat zsinoron. Féltem. Féltem attól, hogy ha végigmegyek rajta, leesem. Most sem könnyű, de most már látom a zsinór másik végét, és már nem félek.-— alán akkor kezdődött, mikor apám még élt. Körülbelül 9-lo éves lehettem. Apám néhány éve hazajött a hadifogságból. Már akkor nagyob beteg volt• 'n tudtam, mint kisgyerek, hogy ál, hirt ad magáról és nagyon vártam haza, Minden este azzal feküdtem le, holnap biztosan már otthon lesz. Nem emlékeztem rá, de volt egy fiatalkori fényképe, ahol anyámmal állnak, mindketten mosolyognak, nyári napon készülhetett, mert mindketten sortban vannak. Ilyen fiatalnak és nevetősnek képzeltem és hittem, hogy ilyennek fogom viszontlátni. A kép annyira belémivodott, hogy mi cor hazajöti, soványan, betegen, megtörten, nem akartam elhinni, hogy az apám. Emlékszem rá, hogy nem hagytam magam átölelni és megcsókolni és hitetlenül folyton azt kérdeztera"ez a bácsi az én apukám?" Miután sz eréaz család erősitgette, hogy az, kénytelen voltam elhinni, de gyorsan szaladtam a fiókhoz, ahol kikotortam a fényképet, és visszaszaladtam hozzá, mintha meg akartam volna mutatni, hogy ez az igazi, vagy hogy ilymnek kell lenned, hogy ez apám légy. Aztán lassa, lassan me barátkoztam vele, talán mert jobb n kezdett hasonlitani a saját képéhez, ás örültem neki. /А mellékajtó nyilik a tanár lép be, Tanár: Szóval itt vagy, Már agyon kerestelek mindenhol és mindenkivel. Erre nem gondoltam, hogy itt talállak. Nem is én kereslek, hanem az igazgató. Még jó, hogy ez iskolákban vannak separék is. Nem igaz. /Juli© zav rtan nem tudja mit