Hunyady Sándor: Júliusi éjszaka; Q 2133

25 szik nekem szinte fáj. A halántékomban pattanásig feszülnek az erek. Szomjas leszek. És éhes • leszek. A torkom kiszárad. Özvegy: /mert a vőlegény már nagyon közel van hozzá/ Üljön kérem egy kicsit távolabb. Vőlegény: Pardon! /megmozdul és néhány centiméterrel még közelebb ül az asszonyhoz/ Roppant fokozatok vannak ebben az állapotban. De azt hiszem, hogy égőbb vágy, csudásabb szenvedés nem lehet a világon, mint, amit most hordok magamban. Özvegy: Most? Vőlegény: Ebben a pillanatban. Istemem milyen gyönyörű lenne, ha valami természeti tünemény ezt a hallt kiragadná inneta^ és letenné valahol egy puafca szigeten. És mi ott lennénk ketten egyedül, a trópikus nyárban. Arany méhek reszketnének a napsugárban. Alattunk puha fü, bársonyos pázsit, mint egy végtelen ágy. Nem lenne értelme, hogy iruhát viseljünk. Virágokba öltöznénk, /ránéz az asszonyra/ Hogy állana magának egy rózsaöv és semmi egyéb... /elfúl/ Özvegy: /józanul/ És a menyasszonya? Vőlegény: /bosszúsan/ Jaj Istenem, hiszen az valami egészen más, az életnek egészen más területe, más kérdés. Mi köze annak ehhez? Csak nem zsenirozza? És őt is, hiszen nem tudja. Azt a tiszta barátságot és gyöngéaséget, amit iránta érzek, nem rövmdmti meg ez...Hiszen éppen maga, maga mondta az előbb, hogy a mátkaság nem akadálya az ilyesminek... Özvegy: Szóval ugy gondolja, hogy jut is, marad is. A • kecske is jóllakhat, a kápftszta is megmaradhat.