Solt Andor: Vezérfonal a magyar színház- és drámatörténet anyagához (2. rész: a reformkor); Q 688

- 42 káros befolyása alól s mutatott példát a természetes, közvetlen játékstílus megvalósítására. Vörösmarty is abban látta Megyery nagyságának titkát, hogy "nálánál lehetetlen művészileg a természethez közelebb járulni s a természetben előforduló eredetinek hivebb másolatát adni". Persze, mondanunk sem kell, hogy az "élethasonló játék", az ".ember- és világnásolás" hangostatáséval nem a naturalizmust akarta színészeinknek hirdetni. Est mélyen elitélte. A színjátszás" művészi természetességének elve ugyanazt jelentette, mint drámaelméletének "életszerűsége": elfordulást a hazug, nyárspolgári német szentimentálisnustól, közele. ést a francia romantika szellemében fogant realizmushoz. A Vörösnarty-vezette Játékszín krónik

a szinpadi kulturánk helyes irányú fejlődését a Nemzeti Színház müsorpol-itikájára tett észrevételeivel is előmozdította. A 19. század elején a felvilágosodás örökségeként a játékszínnel kapcsolatban még csak egyetlenegy követelmény merült fel: a magyar nyelviség. A 3o-as évek megváltozott társadalmiV politikai viszonyai között ez az elv önmagában már a fejlődés gátjá- V. A ' • vá vált, hiszen éppen formális volta adott lehetőséget arra, hogy a magyaros külső mögött drámairodalmunk és színjátszásunk stílusában továbbra is érvényesüljön a német befolyás. Vörösmarty egy lépéssel tovább ment non csak nyelvében, hanem szellemében is magyarnak akarta látni színházunkat. Garayugy vélte, hogy Dugonics "még sokáig a nemzet embere marad s csupán azért, mert darabjait annak életéből Vevé N s azzal ismét összeforrasztani tudta; Vörösmarty már nem fél kimondani, hogy a Bátori Mári

a "egy vízözön előtti maradvány", nem is ere0 deti mü, hanem "valami szerencsétlen szomszédunk terméke", s mint ilyen, nem alkalmas a nemzetiség ápolására. Ugyanez okból felemeli tiltakozó szavát a magyarosított ritterdrámák müsorontartása Qllen. Persze nem a külföldi drámákat általában kifogásolta. Éppeh Vörösmarty-