Nép és színház; Q 375

-65A THEATRE WORKSHOP "Az angliai Theatre Workshop az egyetlen komoly kezdeményezés Angliában a népszínház funkciójának betöltésére, és szerepe megfelel a T.N.P.-ének, valamint a Berliner Knsemble-énak. De szemben e két szervezettel, a Theatre Workshop semmiféle állami szubvencióban nem részesül." Ezt irja a színházról a tekintélyes olasz színházi folyóirat, az II Dramma, és ebben a két lakonikus mondatban bennefoglaltatik a Theatre Workshop-nak mind fontossága, eredményessége, mind pedig pályafutásának rendkívüli nehézségei. A szinház gondolata 1945-ben született meg, két lelkes és tehetséges fiatal szinházi ember fejében. Az egyik Joan Littlewood, a mai európai szinházkultura legérdekesebb női egyénisége, ma is a szinház egyik vezető rendezője; a másik, Ewan MacColl, jelentékeny és haladó drámaíró. Hozzájuk csatlakozott még öt fiatal színész, nagyrészt a háborúból frissen leszerelt katonatisztek, akik a kitüntetéseikhez mellékelt pénzt fektették bele a nagy, s Angliában addig páratlan vállalkozásba. Manifesztumokban leszögezték: "Olyan bátor hangú színházat akarunk csinálni, amelyik nem ijed meg a saját árnyékától, s olyan rettenthetetlenül szól majd a társadalomhoz, mint azt annakidején Ben Jonson és Aristophanes tették." Hét éven át járta az országutakat jellegzetes teherautójuk. Az újságok agyonhallgatták létezésüket, s az üzleti szempontot amugyis elhanyagolták; nevetségesen olcsó helyáraik, kitünó műsoruk, - Shakespeare, Moliere az első perctől repertoáron volt, - csak óriási munkás-, bányász- és farmer-közönséget tudott verbuválni, pénzük sosem volt. A szinészek jóformán éheztek, és ha növekvő hirnevük révén nem jutottak volna el először Csehszlovákiába, majd a Skandináv államokba, ki tudja, mikor telepedhettek volna meg első állandó szinházukban. így azonban 1952-ben megszereztek egy színházat; egy színházat , amelyen a polgári sajtó csak kacagni tudott. London szinházi szempontból legelhanyagoltabb területén, az East End-en, a munkásnegyed kellős közepén állt egy barátságtalan, rideg, düledező épület, amely szinte ironikusan hallgatott az előkelő Theatre Royal névre. A környék mesteremberei ugyan ingyen hozták rendbe az épületet, de a pénztárban öszszesen 14 font xapult. És első este a nézőtéren pontosan 11 ember lézengett. Ez a szám az első héten jOO-ra kerekedett. A munkanap reggel 10-től éjjel 11-ig tartott. Maguk fizették a műsorfüzetek nyomtatását, takarítást, világítást és gázsira vajmi kevés jutott, - ami mégis csöppent, azt a másik kezükkel visszatették a kasszába. Déryné korszakába való legendának hangzik, de igaz: egyszer az egyik vezető színész előadás után nem tudott hazamenni, mert nem volt cipője. S ugyanakkor a