Franko, Ivan: Az elrabolt boldogság; Fordította: Benedek Árpád; Q 274

- 7 Násztya: Neked, neked. A férced derék ember, csendes, dolgos. Szeret is, Szinte az imájába foglal. Anna: /sóhajtva/ Ez még nem minden. Násztya: /csendesen/ Értem én, azért busulsz, mert nincs gyereked. Ne busulj, az isten könyörületes, még adhat. Anna: /legyint/ Nem, nem azért... Násztya: Hát akkor mi bánt? Tán az, hogy a testvéreid kifosztottak az örökségedből? Tfü. Köpj a vagyonukra! Ráfizetnek ők még erre! Anna: /felugrik/ Jaj, szomszédasszony, csak nem hiszi, hogy az örökség miatt! "De minek is emlegeti a testvéreimet, leggonoszabb ellenségeimet? Násztya: Tudom, lelkem, tudok róluk. Hallottam én, hogy milyen keserű életed\olt lány korodban. Anna: /élénken/ Hallotta? Hallott az én lánykoromról? Mit? Násztya: /jólelkűen/ Mindent tudok lelkem, mindent. Hogy a testvéreid rabságban tartottak, hogy cselédnek adtak, hogy elzártak az emberektől, hogy végül is ehhez a koldushoz adtak férhez és hogy még a hozományodból is kiforgattak. (5, tudok én mindent, - de még egyebet is. Anna: Hogy? Még egyebet is? Násztya: ügy bizony, - de télem ne félj! Mondom, hogy mindent tudok, habár a ti falutok, ahol éltél,