Giraudoux, Jean: Miként Lukrécia; Fordította: Galamb György; Q 153

•••MMMHHMF Lucile; Paola: Lucile; Paola: Lucile; Paola: - 60 val, azokkal a szavakkal, amelyeket változatlanoknak hitt. A haj, az ágy és a férj szavakra gondolok... Mostani helyze* tében egy barátnő nem valami bárgyú kellék, akivel csak divatról és háztartási gondokról lehet beszélgetni, hanem igazi nőtárs, aki .csak a magáé a férfirengetegben: egy cinkos, ikertestvér, keritő"; vagyis én! Szinte biztosra vettem, hogy ezt a szörnyűséget.maga találta ki. Miféle szörnyűséget? El kellett jönnie annak a napnak, amikor felhagy vele, hogy hamis szüzességével járja a táncot. Ez a kényes ut a mi kritikus és érzékeny lelkünknek... A szerelem magát váratlanul és álmában lepte meg, mint ahogyan minden bizonnyal az első asszonyt is igy lepte meg. Milyen boldog sorsunk lenne, ha mindig igy történt volna. Mennyi fáradságot, mennyi gondot, mennyi nyált megtakaritottunk volna és milyen szabadságot élveznénk egész napon át, ha reggelre kelve ugy ébrednénk, hogy álmunkban birtokoltak minket... De a férfiak messze járnak már a világ csecsemőkorától. Szörnyűségesen nappali lények. Ádám büszke melldöngetés sei ébresztette Évát. Ugy kellett neki. Miért altatott el engem, Paola? Miért volt olyan gyáva? Végre a keresztnevemen szólitott. Végre lemeztelenítve ál/ lünk egymás előtt. Mit akar még? Mit akarhatnék? Csevegni magával. Élvezni, hogy itt lehetek, mint a magán elkövetett erőszak bábaasszonya. Higgye meg, szükség volt erre. Maga szereti a férfiakat, Lucile, de a maga szokásai olyan természetűek, hogy egy nappali roham maga ellen, amikor ébren van, csak megkétszerezte volna az elbizakodottságát, az önfejüségét. Lett volna egy rögeszmés, mélyen szomorú és undorral telitett Madame Blanchard-unk.