Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)
A Közmunkatanács, amikor Óbudát be akarta olvasztani Budapestbe, elsősorban a közlekedésre gondolt. De földrajzi fekvése miatt - még hídja sem volt - továbbra is elmaradott. A főváros III. kerületének - amely Óbuda lett - nem volt közlekedése, gázszolgáltatása, villany-, vízvezetéke, csatornahálózata. Úgy tűnik, Óbuda a századvégi főváros mostohagyermeke volt. "Vajon meddig állnak még ezek a félig földbe ereszkedett házikók? ... Csakugyan elevenen volna eltemetve ez a városrész, mint sokan tudni vélik, akik a hetvenes évek óta várnak valamely sorsváltozást az ide csak ködbeborultan látható pesti tornyok felől? ... Híd nélkül a holtak városa marad Óbuda, amelyről kellemesen lehet olvasni a kalandregényekben, vagy ábrándos románcokban, de benne élni a mai embernek annyit tesz, mint ötszáz esztendővel visszaigazítani az óramutatót" - írta Krúdy " A híd , mindig csak a híd! " című cikkében. Milyen igaza volt az írónak! Hiszen a városrészt csak az 1950-ben átadott Árpád-híd kapcsolta be Budapest vérkeringésébe. Az idősebbek még arra az álmos, magába süppedt, a főváros életéből kiszoruló kerületre emlékeznek, amelyet a magyar irodalom oly szépen megőrzött az utókornak. Leginkább Krúdy Gyula volt az, aki a békés, csendes, romantikusnak tűnő óbudai élet mögött meglátta a negyed kilátástalan mozdulatlanságát is. 1930-ban A reggel című lap Óbuda a múltban és jelenben című cikkében így írt : "Óbuda az álom és a szegénység városa - mondaná az utazó, aki manapság körültekintene azon a helyen, ahol száz esztendős-
