Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

Ú, Kisfaludy! A te szent nevedbe' A múltat és jövőt hadd kössük egybe, Harcoltál, győztél - ez a bíztatás: A te neved lesz újra a varázs! Mert láttad mind e jövendők csodáit. Hisz csuda lőn, hogy magyar a magyar, Lelked, ha visszapillant, megtalál itt Mindent, mit várt ... Többé már nem ugar, Vetetlen, mint régi rossz időbe' A honi szívköltészet drága földje! Mi szép virága lesz: itt illatozzék! Oltár a színpad, ha templom e hajlék ... Kicsiny bíz ez, de vaj mi haszna volna, Ha még oly tág s hozzá -- üres naponta? Szerény a kezdet, ám mindenki lássa: Mindjárt dicsőbb leszen a folytatása, Csak jöjjetek sűrűn és minden este Hisz véletek köszönt be a szerencse! Ö ritka tündér! Légy hozzánk kegyes, Szerencse! A közönség kegye ez! Megnyerjük dallal, bohó játszi kedvvel, Kilessük, ami tetszik s ami szép És bemutatjuk élő példakép ... Mert, ami künn, az élet piacán Vad lázzal forrong nyersen, szaporán, Időt se várva, célját, hogy belássa És nem törődve: van-e igazsága Mindazt e külön szebb világban itt Könny és mosoly fölváltva tükrözik; De igazsággal, mert az ideál Pártatlan s hű, miként a napsugár, Mely fényt ha küld az árnyat sem hibázza, Nem való ez, hanem "égi mása": Látszatja annak amit nyújt az élet Te végzed e csudát, örök művészet!