Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

rona a legolcsóbb belépti jegy. És ez után tíz százalék vigalmi adót és három százalék forgalmi adót kellett fizetnem. Többször kérvényeztem és sürgettem az adó elengedését, de sikertelenül. Hihetetlen nagy terhet jelentettek még ezen kívül a túlságosan magasan megállapított hatósági díjak, amelyek egyikét sem sikerült elviselhetőre mérsékeltetnem. Mindezekhez tessék hozzászámítani szerzői jogdíjakat, ami ugyancsak a bruttó bevétel tíz százaléka. A bevételnek harminc százaléka elúszott csak adókban, illetékekben és jogdíjakban. A megmaradt hetven százalékból kellett volna viselnem a rezsit, fizetnem a személyzetet, mindent. Ezzel egyidőben kellett tapasztalnom azt is, hogy az óbudai tekintélyes számú magyar közönség is meglehetősen közönyös a magyar színházkultúrával szemben: nem látogatta tehetségéhez mérten a színházat. így hetvenöt előadás alatt csak egyszer volt telt házam, máskor soha. - Ennyi, amit mondani tudok. Most a társulat szombaton és vasárnap próbálkozik előadásokkal, hogy legalább létfenntartását biztosíthassa. Sikerül-e, nem-e, nem tudom. " A színházi "csőd" után Rottenberg Henrik, a III. kerületi patrícius családokból áldozatkész érdekcsoportot alapított, s felvették az érintkezést a színházat már egyszer igazgató Kaposi Ernővel. Mottl János kerületi mérnök szaktudása révén a régi épület átalakítása megtörtént, s az addig mozinak használt helyiségből megint Kisfaludy Színház lett. Igaz, Kaposi Ernő ezúttal sem igazgatta hosszabb ideig, s ez idő alatt színlapjai Károly Színház néven hirdetik (remélte, ha elhagyja Kisfaludy