Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

ház vezetését. Az a tizenkilenc év, ami mögötte volt, sivár volt és szomorú. A közönség nem tudott megbarátkozni a színházzal, nem pártolta a színészeket, a direktorok egymásnak adták a kilincset, próbáltak ezzel is, azzal is, kabaré lett a színházból, majd mozi, majd újból színház... minden hiába. A publikum távol maradt, nem tudott belevésődni az emberek szívébe a színház szükségességének és üdvös voltának gondolata... Mikor már minden hiába valónak bizonyult, mikor majdnem bizonyosra vehető volt, hogy itt színház és közönsége nem kellenek egymásnak, mikor már nyilvánvaló volt, hogy itt súlyos és talán nem is orvosolható hibák vannak, bent a színházban, vagy talán a közönségben, esetleg mind a kettőben, akkor jött Kaposi Ernő. Nem kis feladatra vállalkozott. Anyagi és erkölcsi tőkéjének minden rizikójával ment bele a látszólag céltalan küzdelembe. Óriási energiával, kivételes rátermettséggel, a művész akadályokat nem ismerő szent fanatizmusával fogott hozzá a munkához. Nem ment simán. Küzdeni, verekednie, harcolnia kellett minden kis eredményért, minden kis sikerért, fokról fokra, lépcsőről lépcsőre kellett mennie, amíg elérkezett a - máig. Hat évvel ezelőtt ötven filléres páholyszék mellett napról napra üres házak mellett kabarézott Kaposi Ernő társulata, ma telt házai vannak, akár drámát, operettet, vígjátékot, vagy népszínművet játszik. Ma már közönsége van a Kisfaludy Színháznak, lelkes és hálás közönsége, ma már nagyszerű sikerre és forró színházi estékre tekint vissza ez a társulat, ma már számottevő tényezője a Kisfaludy Színház Óbuda társadalmi életének. Kaposi Ernő nevelte ma-