Alpár Ágnes: Oláh Gusztáv /1901-1956/ tervezései-rendezései (Színháztörténeti füzetek 58., Budapest, 1957)

19 képből álló cselekményt az egysiku emelvényen különböző függönyhatásokkal oldotta meg, ahol a szereplők a szokásos Guckkasten-szinpad zárt formái helyett a nyilt színpadon különböző rekvizitumok mögül léptek szinre. A harmincas évektől /1933-tól/ kezdve munkásságának túlnyomó része az Operaházhoz kapcsolódik, annál inkább, mert rendezői tevékenysége is ekkor bontakozik ki. Már Radnai Miklós igazgatásának utolsó évei alatt kezd egyre fokozódó érdeklődéssel az operarendezés felé fordulni. Ennek elemeit Márkus Lászlótól tanulta, igazi mestere azonban Hevesi Sándor volt. Hevesi adott teret először Oláh Gusztávnak mint tervezőnek, de rendezői munkájának alapelveit is örökül hagyta rá. Ezek az elvek, az érthetőség, a világosság, az egyszerűség, a szinpadszerüség az ő esetükben soha nem jelentett megalkuvást, engedményt. Ellenkezőleg. Ma már majdnem mindenki számára világos, hogy az operában a zene egyeduralma voltaképpen félreértés, szinte ellentmondás, mert végeredményben a zene akkor operazene, ha a drámát akarja kifejezni, ha célja az örök emberi gondolatok és érzelmek feltárása. Éppen ezért elengedhetetlenül szükséges, hogy az operai szinpadon a csupán éneklő lények helyett eleven emberek éljék a maguk, a zene által kifejezett életét, a szerzők által elképzelt élethű környezetben. - irta 1954-ben, az Új Zenei Szemlében megjelent cikkében. De tovább is lépett Hevesinél: A közönségről egy pillanatra sem megfeledkezni! Arisztokratikus rendezés nem jön át a rivaldán. A közönség a maga jelenlétével cselekvően rendezi a darabot... sokkal nagyobb részt kivan magának az előadásból - közbeszólásaival és tapsaival vele játszik. A közönség reagálásával számolni! Közérthetőség! A jó előadásban a szinészt azonositsa a szerreppel a közönség! Emberekről, emberekkel, embereknek! Meg kell tanulni magyarul!