Alpár Ágnes: A fővárosi kisszínházak műsora. A Tháliától a felszabadulásig. 1904-1944 (Színháztörténeti füzetek 56., Budapest, 1974)

Bevezető

A Színháztörténeti Füzetekben az elmúlt tizenöt év során főleg a fővárosi nagyszínházak teljes műsorai jelentek meg /Vigszinház, Király Szinház, Magyar Szinház, Belvárosi Szinház, Fővárosi Operettszínház/, ami meg is felelt annak a fontos szerepnek, amelyeket ezek az intézmények e magyar színháztörténetben játszottak. Fontossági sorrendben most kerülhetett sor olyan szinházak műsoranyagának feldolgozására, amelyek ugyan többnyire nem álltak a magyar szinházi élet élvonalában, a kritika sem kisérte őket különös figyelemmel, mégis jelentős tényezői voltak bizonyos művészi áramlatoknak Magyarországon és érdekes szinfoltjai voltak kulturális életünknek. Azok a szinházak ugyanis, amelyeket "kisszinházak" néven foglaltunk itt össze, nem pusztán nézőterük kis befogadóképessége miatt kerültek egy csoportba /hiszen a "nagyszínházak" kamaraszínházai is intim hatású, kis termekben játszottak/, hanem azért, mert többé kevésbé valamennyien olyan drámairodaImi, színházművészeti, sőt olykor politikai célkitűzésekkel indultak, amelyek eltértek az állami szinházak hagyományőrző szándékaitól, vagy a nagy magánszínházak üzleti érdekeitől. A századfordulótól a második világháborúig ezekben a kisszinházakban jelentkeztek Magyarországon először a művészi avantgárdé törekvések, amelyek egyúttal a lehetőségekhez mérten, kisebb nagyobb nehézséggel bizonyos baloldali tendenciákat is takartak, bár volt olyan, amely kifejezetten a jobboldali politikát is szolgálta. Egyrészt a művészi kísérletezés és a politikai merészség kockázatossága, másrészt a vállalkozások vezetőinek szerény anyagi eszközei magyarázzák a kisszinházak méreteinek korlátozottságát, vagyis a kis helyiségekben, kis társulatokkal és kis adminisztrációval működő szinházak mini-strukturáját. A budapesti kisszinházak műsora tehát ezeket a hivatásos színészekkel játszó színházakat mutatja be műsoruk