Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések

végbe, azt nem .magyarázza el a szerző. A "mintha-idő", a "minthatér", a tisztán esztétikai "ritus", vagyis a zárt struktúra ellenkezik mindazzal, amit a művészet eme új hulláma megvalósított. És különben is: hogyan értelmezzük a színészetet, ha az a szerepen és a maszkon, a gesztuson és a meghatározott színlelésen túlra kerül? Braun a művészeten túli, a dionüzoszi elemekben keres támaszt, vagyis a nietzschei álláspontban, mely szerint, ha a súlypont átkerül a műalkotásról az alkotás /vagy befogadás/ folyamatára, az embernek kell "műalkotássá" válnia. Mit is jelent ez? Vajon nem tanácstalanság rejlik-e ebben a hasonlatban egy megfejthetetlen dilemmával szemben? Ha az új kísérletek tényleg robbanásszerüek /vagyis lényegében áttörik az eddigi gátakat a színházi rivalda és az élet "előadásai" között/, ha hozzájuk az ősi ritusok, a testvéri közösségek, vagy éppen a pszichoterápia felé vezető tendenciák társulnak, hogyan értelmezzük a szerző azon kijelentését, mely szerint mindennek ellenére a színháztól nem lehet elszakadni? És azt a tézist, hogy az új szinház anyaga az emberi kapcsolatok sokféle, sokoldalúan értelmezett és szemléletessé tett folyamata? Hiszen ez nem más, mint a szinház fogalmának önkényes kiterjesztése arra a szférára, ami eddig a szinház társadalmi-kulturális kontextusát alkotta, s aminek eddig egyik pólusa volt, mint olyan különös intézmény, ami virtuális, az esztétikai sacrum

hoz tartozó, s annak megfelelő élményeket nyújtó tevékenységekre épült. Elérkeztünk fejtegetéseink kulcspontjához. Nincs abban semmi meglepő, hogy ingadozunk a hagyományos értelemben vett teátrálitás és a színházon túli jelenségek vagy események között, amik, különösen, ha egy meghatározott alkotócsoport tudatosan potenciális résztvevőknek szánja azokat, kereszteződnek a színészet, a rendezés, s esetleg valamiféle, némely improvizációk segítségével módositható partitúra jelenségével. Parateátrum lenne ezek szerint minden olyan "előadás", amit nem csupán és nem annyira úgy lehet a szinházra vonatkoztatni, hogy mellette, vagy vele szemben létezik, hanem inkább úgy, hogy felsoroljuk néhány /de nem sok/ olyan tulajdonságát, ami a szinházra is jellemző. Hogy alig egy jellemző kapcsolja össze az alkotás e két területét, vagy több közös pontjuk van, az mindig a konkrét példától függ. Rengeteg parateátrális történést ismerünk tehát, s ezek annyira különfélék, hogy folyamatot alkotnak a látvány tekintetében megrendezetlen élethelyzetek /bár a szerkesztettség sajátosságai is megjelenhetnek bennük hirtelen és véletlenszerűen/, és a színpadból és a nézőtérből álló, hivatásos színészekkel és megfelelő kifejezőeszközökkel stb. rendelkező szinház között. A para73