Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)
Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések
déssel birkózik, azaz a szinpadi müvei és annak esetleges meghaladásával. Braun többször is hangsúlyozza, hogy a szinház elhagyásának útjai a közösségi élmény javára Artaud-tól Cage-n át a hatvanas évekig iveinek. Az Első Reform, még a szinház klasszikus korszakából, esztétikai forradalom volt, amit szakemberek, vagy, közelebbről: a művészet szakértői hajtottak végre. A tót a korábbitól eltérő színészi játék ós rendezés volt, a szinházi előadás függetlenedése a drámairodalomtól, és az avantgard, de mindenekelőtt önálló művészet "liturgiájának" klalakitása. Ezt az irányzatot nevezi a szerző igen találóan implózióna k. Igaz, hogy a szinházi társulat kikristályosodásáért folyt a harc, hogy a közönség /méghozzá meghatározott közönség/ megnyerése, vagyis az együttműködés problémája Került előtérbe. De gyökeresen más társulati szellemért, egészen másfajta együttműködésért küzdöttek az ötvenes évek végétől az utcaszínházak, a happeningek és event-ek, az ad ho c improvizált politikai látványosságok» Azt olvassuk tehát, hogy ebben az új hullámban /fogjuk vissza magunkat, ós ne nevezzük meg/ az alkotók az "idomitatlan színházhoz" vonzódnak, vegyis az olyan összejövetelek kapcsolataihoz, amilyenek a középkori misztérium- és passiójátékok, vagy, amilyent, ha még tovább haladunk visszafelé az időben, a törzsi közösségek produkáltak, aholj a valóságos idő és a valóságos hely eleve kizárja a fikció érzetét, igy a mágikus rokonság aközött, ami szemmel láthatóan megtörténik, s az adott "előadás" az életben betöltött, s egyúttal szimbolikus értelme között hozza létre a színészet és az egészet szervező, ellenőrző, tárgy nélküli rendezés tényét. Braun azt mondja, fontosabb a "létezés" problémája, mint a "játék" problémája, hogy a fő érték a létezés igazsága /az autentikusság, a spontaneitás, és általában személyiség önkifejezése/ lett* s nem a "hazugság igazsága", hogy az etosz magasan az esztétikai tündöklés fölé emelkedett. Igy, ha a színészet meg is marad, a színésznek egyenrangú párbeszédet kell folytatnia a nézőkkel ..., s azáltal, hogy áthatol önmagán, másokat is erre az erőfeszítésre kell készteti nie. Sok meggyőző példa szól emellett Braun könyvében - a living Theatre-tői Brook "Orghast"-jáig, Schechner "Commune"-jától Grotowski "Ünnep"-éig. Braun azonban szüntelenül párhuzamosan érvel amellett és az ellen, hogy az új alkotások túllépik a szinházi struktúra határait. A "Második Reform" fogalma ugyanis csak akkor valóságosan megalapozott, ha a színházi események folyamatossága megmarad, ha a szinház addig számára kivülálló és vele kontrasztot alkotó területeket kebelez be. Hogy ez a hódítás miben áll ég hogyan laegy 72
