Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések

féle terminológiák, a különféle megközelítési módok, az egymásnak időnként ellentmondó elemzések ellenére alapjában véve teljes az egyetértés. Teljes egyetértésben beszélnek ugyanis a művészeti ágak határainak elmosódásáról, arról, hogy ezek a tevékenységek a művészet és az élet határán állnak, s hogy az egész a felkavart vízhez hasonlít. A kérdés tehát, ami az élre kívánkozik, egyáltalán nem azt hivatott boncolgatni, mi az, ami fogalmilag a leghelye^ sebb, vagyis ami hibátlanul a parateátrum közepébe talál, és rávilágít arra, hol tévednek nyilvánvalóan a többiek, és ehelyett megtalálja a jelenség kötelező érvényű meghatározását, azt a kényszert, aminek - legalábbis bizonyos fokig - megadják magukat az alkotók is. Pel kell hivnunk a figyelmet mindenekelőtt arra a tényre, hogy a látszólagos nyelvi eltérések ellenére - analitikus okfejtések és esszéisztikus megnyilatkozások - ugyanazt a problémakört mérlegelik mindkét oldalon /vagyis a para.^müvészeten belül és annak területén kivül/, hasonló módon küszködve ugyanazokkal a gondokkal. Az alkotó, ha önmagára reflektál, nem azt igyekszik megmagyarázni, mit végzett és mit végez, inkább tevékenységének alapelveit mondja el. Minthogy magyarázatra kényszerül, fogalmakat használ, és ... a klasszifikáció csapdájába esik. Lehet persze hallgatni, vagy kikerülni a csapdát, beismervén, mint egy journal intime-ben, hogy éppen ilyen, és nem más motivációk és szükségletek mozgatják az embert. El lehet mondani szavakban, hogy a nonverbális a szavakon túli, az úgynevezett közvetlen élmények a fontosak. Ha az ember saját kiindulópontját és útkereséseit igyekszik problémaként felvetni, kénytelen-kelletlen elfogadja a szóbeli megnyilvánulás azon szabályait, amiket tőle a realtive világos és rendszerezett fogalmak'és megnevezések Világa megkövetel. Ilyenkor az ember a tőle elvárt világosság és a sötétség között mozog, ez utóbbiban intuíciója segítségével viszonylag zavartalanul, de éppen ez az - és ezzel tisztában van -, ami kicsúszik a nevek, s még inkább a klasszifikáló-katalogizáló eljárások alól. Miért van ez igy? Vajon a keletkezés folyamata szétfeszíti a megfogalmazott alapelveket? Azt jelentené ez, hogy a részleges némaság csupán annak köszönhető, hogy új, tehát ismeretlen jelenségekkel állunk szemben? Nem hiszem. Ebben az esetben inkább arról van szó, hogy szétmálanak a többszáz év óta vakbizalommal használt esztétikai paradigmák. Mielőtt rátérnék saját vizsgálódásaimra, élek a lehetőséggel, és kitérek Kazimierz Braun izgalmas, intelligens, jelenségfeltáró vállalkozására, A szinház második reformj

a c. könyvre, amelyben ő is ezzel a kér-