Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Tadeuszs Burzyiiski: Grotowski útja a források felé

vés és a kapcsolat, vagyis a partnerekkel szembeni nyitottság. E tevékenységek rendkívüli tulajdonsága volt a sztereotipiák áttörésére valé törekvés. Erre Kazimierz Dabrowski hivta fel a figyelmet az Andrzej Bonarskinak adott interjúban - 'Misterium rozwojowe' - 'A kibontakozás misztériuma* - Odra, 1975/11./ A kitanult, begyakorolt reflexekkel, reakciókkal, az érzékelés módozataival korlátok közé szorítjuk magunkat, szinte egy üvegbúra alá kerülünk, holott a számunkra elérhető valóság ennél sokkal tágasabb. Nem valamiféle misztikus élményre, hanem teljesen reális, valóságos tapasztalaidra gondolok. Táncolhatunk vagy futhatunk úgy is, ahogyan erre megtanítottak minket, hogy tudatosan ellenőrizzük minden lépésünket, hogy látszólag koncentrálunk, valójában azonban figyelmünket megosztjuk. Külön él a test, és külön az azt ellenőrző intellektus. Ezt a küszöböt azonban átléphetjük, s azon túl a megosztottság megszűnik létezni, azt mondhatjuk, az ember ilyenkor egész szervezeteével, pontosabban: teljes önmagával cselekszik és gondolkodik. E küszöbön túl csökken a test ellenállása, megszűnnek az energiák útjában álló blokádok, felszabadul a hang, s az improvizáció széles skálája tárul fel előttünk -az alkotás tere. Akik átlépik ezt a küszöböt - azt hiszem, ez nem vonatkozik valamennyi résztvevőre azoknak ez alapvető élmény. Vizsgálhatjuk mindezt az alkotás, a művészet oldaláról is /ez egy olyan improvizáció, melyben a résztvevőt saját, tetteiben megjelenő energiái, felismert igényei mozgatjá k/, bár nem kevésbé fontos, sőt, talán még fontosabb az élmény emberi oldala, például az, hogy felfedezhetjük saját, korábban ismeretlen, rejtőzködő lehetőségeinket. Egy rádióműsor kedvéért egyszer rögzítettem néhány részvevő benyomásait. Azt hiszem, mindazt, amiről eddig irtam, találóan fogalmazza meg I.D., a fiatal pszichológusnő: "Beléptem a félhomályos terembe, számomra ismeretlen emberek között találtam magam, egyfajta természetes félelmet éreztem azokkal szemben, akik körülvettek, s várakozással figyeltem, mit fognak ők - akkor még éreztem a különbséget az "ők" és a "mi" között csinálni. Ez az idegenség meglepően gyorsan elmúlt, méghozzá nem ugy» hogy én tűntettem el, azáltal, hogy elhatároztam, felszámolom a távolságot, hanem úgy, hogy kiderült, van bennem valami, amiről nem tudok, valamiféle - hogy is nevezzem - expresszié és erő, ami mindeddig teljesen élettelen volt. Mintha magam öltem volna meg saját magamban. Merthogy én már mindent ismerek, mindent 35