Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Bevezetés

lik, hogy az alkotó ember feladata, hogy személyes mitológiájának jelképelt bemutassa, megint mások azt gondolják, hogy az alkotó ember kötelessége, hogy a valóságot lefényképezze - és ebben az esetben a fényképezés aktusa sokkal fontosabb, mint az elkészült fotó, és vannak olyanok is, akik szerint az alkotó groteszk játék animátora, aki leleplezi mindennapos kicsinyősségünket» Így vagy anúgy, a különféle csoportok perateátrális akciói más és más formákat öltenek, módszereikben sem mindig hasonlítanak egymáshoz, kivitelezésük sem mindig egyformán tökéletes - mégis közös törekvéseik vannak. Lázadnak a hivatásos-intézményes, az instrumentális-politlkal, a vállalkozói-üzleti szinház ellen, szembefordulnak az önmagát ismétlő, merev profizmussal, követelik maguknak a létezés jogát, mindent megtesznek azért, hogy igazolják jelenlétüket, és, hogy ismét Grotowskira utaljunk, aki rendkivül erős egyéniségéből oly sok energiát volt képes kibocsájtani, hogy az évtizedeken keresztül meghatározta a lengyel *új szinház* legkülönbözőbb tendenciáit, felajánlották a résztvevőknek egy, a hétköznapitól eltérő, Ünnepi valóság alternatíváját. Közös jellemzőjük még, hogy valamenynyien - szereplők-anlmátorok, és segítségükkel a "nézők" is - szakítottak a színházi és a goffmanni értelemben vett szerepjátékkal. Ami megtörtént, valóban velü

k történt meg, és valóban megtörtén

t velük, *itt és most*. A "nézőket" minden esetben játszótársakká, társalkotókká vagy legalábbis tanúkká avatták, laza struktúrájú, nyitott müveket hoztak létre, szüntelenül alakuló folyamatokat, melyek éppen úgy valóságosak voltak, mint a valóság, amibe behatoltak, vagy amit hagytak magukba hatolni. Az akciók kiindulópontja és egyenes következménye a közvetlen tapasztalás lehetőségének megteremtése volt. S minthogy az autentikus cselekvés közvetlen tepasztalására mindennapi életünk - mint már emiitettük - ritkán nyújt alkalmat manapság, mert elválaszt minket ettől számtalan szerepünk, fogalmi gondolkodásunk, illetve a hagyományos értelemben vett művészet ünnepélyei

n az alkotó és befogadó közé ékelődő mü, a színházon túli szinház, a parateátrum meglepá, de alapvető élményt kínált mindazoknak, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy szembenézzenek emberi önmagukkal. A kor szelleme, sajnos, nem kedvezett az Ünnep közösségét megcélzó, az érdekmentes, közös, autentikus cselekvésre, a közvetlen tapasztalásra törekvő parateátrumnak. Materiállsabb dolgokkal kellett foglalkoznunk, egyedül, érdekeinket szem előtt tartva, közvetett formában. Mikor Lengyelországban történni kezdett a történelem, a társa12