Kiss Eszter: Világkép és drámai forma összefüggése Ibsen és Strindberg műveiben (Színházelméleti füzetek 14., Budapest)
Három Strindberg-dráma elemzése - Juliekisasszony
is volt szándékában együttérzést kelteni Julie iránt. Csakhogy a dráma egyáltalán nem idomult Írójának ehhez az elképzeléséhez, mivel Jean is - tudtán kivül - a végzet hálójába került, s győzelme igen kétséges. A darab végén ugyanis még egyszer szerepcsere - s metaforikusán státusz-csere - történik a gróf csengőjének hangjára Jean visszavedlik szolgává, s félelmében alázatosan csúszik- mászik, miközben Julie emelt fővel, sorsát vállalva indul a halálba. A szolga tehát győz mint férfi, de szolga marad, végzete: státusza; az arisztokrata pedig legyőzetik szexuálisan és társadalmilag, de nemesen hal meg. Ezzel a befejezéssel minden realitását és hitelét elveszti Jean potenciális győzelme, hogy ő még grófok apja lehet. A drámai irányvonalak maguk teszik elkerülhetetlenné, hogy Julie alakja magasodjék fel, s az olvasó együttérzése felé forduljon, mig Jean nevetségessé válása megakadályozza, hogy a "jövő emberét" lássuk benne. A műben tehát Jean és Julie kisasszony viszonyba lépése a drámai szituáció kiváltója. Az eredeti kérdésre válaszolva megállapíthatjuk, hogy Strindberg az általános két pólusa közötti ingadozással cserélte fel azt az egyediséget, amit a jellem hordozn a. Mert nemcsak a státuszban, hanem a nemi lényegben is a jellemen, egyediségen túli általános fejeződik ki. A Julie kisasszon y modern sorstragédia, ahol a státusz válik sorssá. A dráma az ember küzdelme azért, hogy maga szabályozhassa és választhassa meg sorsát, vagyis a lényegéből következő módon valósítsa meg önmagát. De ez a törekvés - mint láttuk - már csak puszta utánzata ember és tett azosságának; a klasszikus sorstragédiákban még megnyilvánuló emberi autonómiának, ahol a tettek szervesen a jellemből következnek. Mert itt kiderül, hogy a sors már nem választható, nem "csinálható" bármennyire is erre teszik fel életüket a dráma alakjai. A sors itt nem a dráma cselekménye folyamán teremtődő, hanem van eleve adottként létezik a hősöktől függetlenül és a hősökön kivül. Igy ahelyett, hogy a sors beteljesülése egyben az emberi autonómia beteljesülése lenne /s ennélfogva katartikus/, itt éppen annak megsemmisítője, az ember tárgyiasítója, az elidegenedés szülötte és szülője. Az, hogy a drámai sors stá64
