Kiss Eszter: Világkép és drámai forma összefüggése Ibsen és Strindberg műveiben (Színházelméleti füzetek 14., Budapest)

Összefoglalás

Mert az önmagában és a körülötte lévő világban rejlő bizonytalanságot úgy tudta feldolgozni, formává, ill. müvé transzponálni, hogy a világot a szubjektiv tudat termékeként realizálta, ezzel mintegy legitimálva az Én és a valóság irrealitását. S ez volt az egyetlen realitás, amit biztos pontként elfogadhatott, s objektivitásként kezelhetett. Ez a látszólagos paradoxon magyarázza - szerintem - Strindberg hires álomjátékainak művészi erejét, s azt is, hogy az expresszionisták miért nem tudták túlszárnyalni őt, amikor hasonló drámai formával kísérleteztek. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy Strindberg életmüvében csupán egy sérült, meghasonlott személyiség önkifejezését kell látnunk. Mert az iró méghasonlottsága, irrealitásés bizonytalanság-érzése - egyéni hajlamai mellett - magában a történelmi korszak sajátosságaiban gyökerezik, a XIX. század végi Európa talajában. S ez volt az a talaj, melyen két annyira ellentétes személyiség, mint Ibsen és Strindberg, megvetették lábukat maradandó alkotásaikkal, melyeket mindketten koruk lényegi ellentmondásaival, önmagukkal, anyagukkal és a formával való küzdelemben hoztak létre. A modern polgári társadalomban /s az ezt tükröző drámákban is/ az addig adott egységes etikai rendszer széttörede*zik. A XIX. század derekától /de már a romantikával megelőle-gezve/ az egyén, s ezáltal a drámai alakok cselekvései nem bírálhatók el egy - a kor társadalma által eleve adott - egységes erkölcsi normarendszer által. Ily módon, a bizonyosság megszűnésével, az egységes polgári tudat felbomlásával az egyén helye a társadalomban egyre nehezebben behatárolható, a státusz és intézmény által megkövetelt tettek erkölcsi értéke is esetlegesebb. Ugyanakkor ebből származik az is, hogy az egyéniségből fakadó tettek is elvesztik abszolút értéküket, s ezáltal elveszítik az egyéniséget minősítő-kifejező jellegüket is /a "tevő" már nem azonos a tettével/. Az egyén már sem önmagában, sem a külvilágban nem talál biztos pontot, melyhez mérhetné önmagát és tetteit. És ez együtt jár azzal, hogy a jellem értékelése, ill.,addig lehetséges drámai ábrázolási módja elégtelenné válik. A dráma nem ábrázolhatja többé a 105