Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai (Színházelméleti füzetek 13., Budapest, 1985)
A tanulmányról folytatott vita jegyzőkönyve
igaz, amikor a színművész, színművészet egyfajta jó-értelemben vett sértést követ el, amikor a drámát színpadra viszi. Mi a helyzet akkor, ha nem egy meglévő drámát visz színpadra? Akkor eleve csak mint előadás létezik. Ekkor lehet-e önálló művészeti ágról beszélni? A harmadik kérdésem pedig a testmüvészet kategóriájára vonatkozna. A testmüvészet, mint a szinmüvészet egyik legalapvetőbb kategóriája, - véleményem szerint ez rendkívül termékeny gondolat. Én ezt következőképpen gondolnám tovább. A művészetek közül talán a színielőadás az egyetlen, amely kifejezetten utalásokkal dolgozik. Például egy szinházi előadás során, amit látunk a cselekményből, annak nagy részét igazából nem látjuk. A színdarab eleve utalásokkal dolgozik, a történet nagy része a színfalak mögött zajlik le. És ennek nemcsak műfaji, technikai okai vannak, hanem a metakommunikációs rendszeren belül egy olyan utalásrendszer jön létre, amelynek vona ti coz ág rena s Zere kint van a színfalak mögött, illetve már egy csúcspontja valaminek, egy jéghegy, amit nem látunk. Tehát amikor egy színdarabban a színészek teste megjelenik, ez a test sokminden olyasmire vonatkozik, ami nem test. Másrészt, és ezt csak zárójelben jegyzem meg, a drámaiságot csak fokozza, ha a szinész teste nincs jelen a színpadon. Valamiért kimegy és üresen marad a színpad és ezek ugyenolyan fontos pillanatok, mint amikor testileg jelen van a szinész. Tovább is lehet ezt bontani. Gondolok itt arra, amikor a Solness építőmesterb en Solness lezuhan. Egyrészt a drámának ezt a kulcspontját nem látjuk. Tehát testileg nem érzékeljük, amikor lezuhan. Ezt tovább bonyolítja az, hogy Hilda a lezuhanőról azt hiszi, hogy nem zuhan le, pedig a fizikai test állítólag lezuhant. Tehát a nem-megjelent test szétbomlik egy másik szintén nem megjelenő testre. Ez fölveti azt a problémát, hogy amikor testmüvészetről beszélünk, akkor érdemes lenne bekapcsolni a rendezés kérdését. Nem a rendezésre, mint hivatásra gondolok, hanem a megrendezettségre, a színdarab megrendezettéégére, mint állapotra. Tudniillik az, hogy egy színdarabot százfé-
