Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai (Színházelméleti füzetek 13., Budapest, 1985)

Bécsy Tamás: Egy színházelmélet alapvonalai

felidézett alakkal -, elsősorban a magáértvaló fokra eljutott tartalmai aktivizálódnak. De más ok miatt is. Almási Miklós Maszk és tükör c. müvében részletesen elemezte a befogadói pozíciót; s ez a pozíció is a magáért való tartalmakat aktivizálja. A néző poziciója: szemlélődő, aki objektívabban lát és Ítélkezik. "A szemlélő képviseli tehát - irja Almási Miklós - a társadalom élő normarendszerét, pontosabban a szemlélő funkcióján keresztül érvényesülnek ezek a normák". Az élő normarendszerben pedig csak azok a társadalmi tartalmak jelenhetnek meg, amelyek a magáértvaló szintjére eljutottak. A színháztörténet összes nagy botránya épp azt igazolja, hogy a szinjáték a magáértvaló szintjón élő tartalmakat eljuttatta a nyilvánosság által a számunkravaló szintjéig, vagyis addig, ahol az adott tartalom már számunkra is felhasználható, ahol már aktiv cselekvéssé változhat át. Az eleven emberekkel való viszonyrendszer a befogadóban elsősorban a már magáórtvalóvá fejlődött tartalmakat aktivizálja. Ezeket pedig a saját korának valóságából, annak hatásaira alakította ki a néző. Mivel a szinész ugyanazon történelmi-társadalmi valóságban él, mint a befogadó, közte és a néző között azok a tartalmak teremtenek viszonyrendszert, amelyek a aaját valóságában léteznek, még ha akár a féltudatosság állapotában, a magáértvalő szintjén is. Ezért ontológiai szükségszerűség, hogy egyfelől csak ez adott valóságban élő, létező avagy létezővé és/vagy tudatossá formálható valóságrészekből építhető fel a szinjátékmü; másfelől, hogy a néző a saját valóságában létező vagy abban létezhetővé és/vagy tudatossá tehető tartalmakat appercipiálja. Ha pl. - ismét egyszerű, triviális példa -, olyan testi megnyilvánulásokkal akarja az adott jellemet, magatartást stb. megformálni, amelyek csak az ő számára léteznek a tudatosság fokán, vagyis: csak ő tudja, hogy azok a megnyilvánulások mit jelentenek, a műalkotásnak ez az aspektusa vagy része érthetetlen, felismerhetetlen marad. Mindez a színjáték egész világszerüségóre is érvényes. Ezen okok miatt a szinjátékban az adott kor már félig-meddig tudatosult, hatékony - ontológiai terminussal: magáértvaló