Bacsó Béla – Földényi F lászló: A fiatal Lukács dráma- és művészetelmélete. (Színházelméleti füzetek 11., Budapest, 1979)

II. ÁLTALÁNOS MEGKÖZELÍTÉS - Főidényi F. László: A fiatal Lukács

nek történet e c. műben olvashatóak ezek a szavak." Az egyén magáramaradt: metaforikus kifejezése ez annak, hogy az egyre differenciáltabb, tárgyiságában egyre gazdagabb és ezáltal szubjektumában is egyre sokrétűbb ember nehezebben találja meg azokat a fonalakat, amelyek mentén az egyén eligazodhat a tettek, gondolatok és tárgyak világában: "Minden er.ber iga­zi egyénisége magányos sziget zugó tenger közepén, és nincsen az a hang, ami ugy hatolna el hozzá, hogy a köztük zugó ten­ger hangjai, belekeveredvén beszédébe, meg ne hamisítaná azt, ha ugyan teljesen el nem nyomják, annyira, hogy csak a másik­nak vágyva feléje nyújtott karjait láthatja - akkor is fél­4 reértvén ezek gesztusait." Jellemzőnek mondható az idézet stílusa: a tárgyi világ ál­tal megnyomorított szubjektum fájdalma hangzik ki belőle, de ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a századvégi szecessziós sti­lus tipikus sablonosságát. A felfokozott vágy, ami sablonok­ban nyilvánul meg, olyan dilemma, amit maga Lukács is észre­vett a naturalizmusban. A naturalizmust ugyanis azért üdvö­zölte, mert megteremtette a "princípium individuati on is" el­vét, hogy a szubjektivitásra, azaz valójában a szellem akti­vitáséra, a szubjektum kötetlenségére helyezte a hangsúlyt, és - hallgatólagosan - ezáltal gyöngíti az intézményszerü jelenségek erejét. A naturalizmus végső csődjének azonban Lukács szerint az az oka, hogy mégsem tudott teljesen kisza­kadni az intézményekből és foglya maradt az adott világnak. Számos esetben vonatkozik ez a fiatal Lukácsra is: a vágy, a melankólia, rezignáció és hit, és a lélek megannyi más szubjektív érzése száméra sokszor elegendő volt benyomni a megfelelő gombot, megpendíteni a hurt, és a szükséges stílus automatikusan adódott - kapcsolódva a századvéghez, és gyen­gítve vagy éppen hatástalanná téve a szubjektív érzések ere­jét. A polgári kultúra kritikája nem teljese n azonos a pol­gári világ egészének a kritikájával. Az idealizáló elvonat­koztatásnak az a következménye, hogy egyfelől teljesen me­revnek, embertelennek látja a tárgyi képződményeket, intéz­ményeket, másfelől kötetlennek, szabadnak hiszi a szubjektu­27

Next

/
Oldalképek
Tartalom