Bacsó Béla – Földényi F lászló: A fiatal Lukács dráma- és művészetelmélete. (Színházelméleti füzetek 11., Budapest, 1979)

II. A DRÁMA ELMÉLETE - Orosz István: A luciferi mü és a szférikus Lukács

műfajainak létjogosultaágát, az őket előidéző életérzés, világnézet, szemléletmód értelmét és viszonylagos igazát Lukács életmüvéből nem érthetjük meg. Itt arra is utalnom kell, hogy a homogenizálás eme kizárólagossága ab ovo dogmatikus felütést ad a mindenkori tudósi produkciónak - amennyiben az nem reflektál tulajdon szükségképpeni lehatárolt ságára - s igy könnyen "hivatalos" állásponttá merevedik, a szó bahtyini értelmében. A metafizikus alapállás második torzitó következménye, hogy a tragikomédiát, a groteszk drámát sem ismerheti el egyenrangúnak a tragédiával. A tragikomédia problematikusságát megkísér li elméleti alapokra helyezni: "Az események előttünk lejátszódását közvetlenül kisérő érzés vagy tragikus, vagy komikus; a két oldal egyikének érzékelése, azé, amelyik érzékileg erősebb kifejezésre jutott. Nem véletlen, hogy a dráma a kifejezhető érzések közül csak a két pólust, a komikusát és a tragikusat ismeri; hatásának, hatása lehetőségének /spontán tömeghatás/ természete nem enged mást... Az érzésátmenetek nem fejezhetők 12 ki érzékien..." A jelenségek homogenizálására, eg

yértelművé stilizálására irányuló törekvés oly erőteljes, hogy Lukács egyszerűen elfeledkezik az élményvalóság, a közönséges élet saját maga által leirt - és elutasitott - alapvető szerkezeti vonásáról, a többértelműségről, az ambivalenciáról. Márpedig a tömeghatás szociológiai kategóriája az élményvalóság szférájában értendő, ahol az érzésambivalencia sokkalta gyakoribb jelenség, sokkalta közelebb áll a "tömeg" mindemapi tapasztalatához, mint a tisztán tragikus vagy komikus érzés, amely a maga tisztaságában a szférikus világok jellemzője. Ez az elutasító magatartás azért teremt különösen ellentmondásos helyzetet, mert a modern dráma fejlődésének utolsó szakaszában Lukács ugyanakkor éles szemmel veszi észre a tragikomikus, a groteszk elem egyre erőteljesebb érvényesülését, mi több, a háttér drámai funkciójának előtérbe kerülésében a XX. sz-i dráma egyik alapvető formaszervező elvét irja le. Irodalomtörténészként leirja, s a tragédia metafizikusaként egyszersmind el kell hogy utasítsa. Ebből fakad az az értékelésbeli aránytalanság, hogy Hebbelnek - ugy vélem - Lukács túlzott jelentőséget tulajdonit, aoi119