Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

Színjátszás az emberek között

ban elöljárók. Ez történt a tagozódó társadalomban. A színjátékon belül is kiemelkedtek a csoportos táncból, a csoportos énekből az előljáró "szólisták", a szólóprodukciók. Azután a magánteljesitményt kisérő énekes és táncos játszók háttérbe vonultak, majd leültek a nézők közé és velük együtt közbeszólásokkal, énekkel, tapssal és ritmikus dobogással reagáltak a szólóprodukciókra. Időnként a közönség felállt, beavatkozott a játékba, együtt énekelt, táncolt a színjátszókkal, mint például a sámánszinjátékban. Később a közönség ülve maradt és csendesebbé vált. Aktiv közreműködőből kivülről figyelő, egyre passzívabb néző és hallgató lett. Ez természetes is. Olyan munkaalkalmak esetén, amikor a csoport egy helyben ül, csendesen dolgozik, kezét leköti a munka (például fonóházban vagy tengerihántáskor) és egy személy énekel, mesél (néhol táncol is), a többi legfeljebb együtt zümmög, halkan dalol az előadóval, vagy a visszatérő refrénsorokat ő is hangosan ismétli. Effajta és ehhez hasonló társas együttlétekben, amikor valaki előad és a többi figyel, például nyilvános hírközléskor, Ítélethirdetéskor, közös lakomák szüneteiben, pihenéskor stb. stb. alakulhattak ki és fejlődhettek tovább, a teljes színjáték fennmaradása mellett, élőszóban és élő cselekvésben az elkülönült előadó tevékenységek, a mimikus művészetek különböző ágazatai. Az önállósuló teátrális művészetek másképpen különültek el a teljes szinjátékból. Minden társadalmi tevékenység történelmi fejlődésének van egy állandó törvényszerűsége: a tevékenységfolyamatok jelentős résztényezői állandóan növekednek, majd Önálló egészként kiválnak az eredeti tevékenységből. Ez az önállósulási processzus társadalmi meghatározottságú - bár gyökereit végső fokon biológiai törvényszerűségekben találhatjuk (gondoljunk a magzat fejlődésére az anyatestben és önálló lényként való megszületésére), és a társadalmi viszonyok gazdagodásával és bonyolódásával függ össze. Egy középkori példa a szinháztörténetből: A misztériumokban a korai nemzeti nyelvű betoldások a latin szövegbe vagy a balzsamárus jelenetének rövid mondatai egyre bővültek, majd a misztériumoktól különválva önálló, nemzeti nyelvű színjáték-egészekké, a kereskedő jelenete pedig a polgári osztály kialakulását követve önálló szinjátéktipusokká farceokká, bohózatokká, vígjátékokká szélesedett (például a Pathelin mester, 80