Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

Színjátszás az emberek között

volodott, - például a férfi színtársulatok, a mesterségek zárt szini ünnepei vagy a főúri színjátékszerű magánszórakozások e­setében - újra és újra visszatért hozzá az időközbeni differenciá­lódás eredményeivel gazdagodva. Az integrálódás és a differen­ciálódás történelmi váltakozását érzékletesen eleveniti meg (bár Hegel történelemszemléletétől erősen befolyásolva) Madách Az ember tragédiája kontrasztokra épült világtörténelmi képsoroza­tában. Szempontunkból az is figyelemre méltó művészeti tény, hogy a színháztörténet két nagy szintetikus korszaka, az antik görög, félig hivatásos és az angol Erzsébet-kori hivatásos nép­színház, a kimagasló egyéniségek csoportos megjelenésével e­gyütt alakult ki, az egyéni teljesitméuyeket a széles körű közön­ség tömeges részvételével integrálva. Az effajta differenciálódó­integrálódó színháztörténeti jelenségek még további elemző kuta­tást igényelnek. Az ősközösség és az osztálytársadalmak kialakulása között eltelt hosszú korszakban fokozatosan önállósultak az egyéni fog­lalkozások. Ebben a történelmi önállósulási folyamatban fejlőd­tek ki a közösségi szinjátékos összmüvészetből, az ősi komplex színjátékból az egyes művészeti ágazatok, előbb egymáshoz kap­csoltan (például zene és élőszavas költészet), majd egymástól elkülönülve haladtak tovább saját fejlődésük utján. A művészetek fejlődése folyamán azonban az uj kulturális jelenség, szerkezet, ágazat, münem vagy műfaj sohasem szoritja ki teljesen a régi­eket (nem ugy, mint a technikában). Ezek többé-kevésbé módosul­tan egymás mellett és egymást áthatva továbbélnek. Például a regény mellett a verses epika, a film és a TV mellett a szín­ház, így az osztálytársadalmakban az egyházi és az udvari szín­játék, majd a szinházüzemek mellett (ezek is átalakulnak) meg­maradt és megőrizte integráló társadalmi funkcióját a közösségi szinjáték, főként az ősi szinjátékos összmüvészet egyenes águ örökösében, a folklórban, a népi színjátékban, amely a történe­lem folyamán ujabb és ujabb közösségi s zinj átéktipus okkal gya­rapodott. A sámánszinjátékkal, a paraszti, a kézműves, a diák-, végül a munkásszinjátszással. A népi szinjátékágazatokat, s zinj átéktipus okat és szinjáték­egészeket elsősorban az jellemzi, hogy különböző aktivitással

Next

/
Oldalképek
Tartalom