Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

A színjátszás művészete

törő értelmiségi, a paraszti és a munkás szinésztipusnak értékes jellegzetességei szintetizálódnak és egymást gazdagítva tisztultabban fejlődnek tovább a most formálódó szocialista vagy szocialista ihletésű, müérvényesitő, korszerű szinészben, aki végső fokon az egész emberi társadalom érdekeit szolgálja képességeivel, egyéniségével, művészetével. A művészi értékű szinészi műalkotás hatásával szinte alig észrevehetően a néző magatartását, érzés- és gondolatvilágát alakitja^és ezen át a társadalmat épiti. De e helytelen állásfoglalást érvényesítő szinészi műalkotás hatosa ugyancsak szinte észrevétlenül árt az egyén magatartásának, rombolja a társadalmat. Az a szinész, aki tetszeleg saját játékában, vonzó termetében, zengő hangjában, ügyes mozdulataiban, arra szoktatja a nézőt, hogy csupán önmagával törődjék, hogy ne a közösséggel egybeforrva törekedjék saját boldogulására is. A helytelen szinjátszás veszedelme, hogy rongálja és szegényiti a néző személyiségét, egoizmust, jellemtelenséget, Ízléstelenséget, felületességet és felelőtlenséget táplál a közönségbe. 5. A korszerű szinész és a korszerű közönség nemcsak önmagának felelős, hanem mindenekelőtt osztályának, népének, nemzetének, a dolgozó emberek társadalmának. A küzdelmes jelennek és a szép, értelmes jövőnek.