Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

A színjátszás művészete

közönség számára csak akkor elevenedik meg, ha a színészek folytonosan módosuló kapcsolatot teremtenek vele, ha bevonják a játékcselekménybe, ha saját képzeletükben megelevenítik. Különben a legaprólékosabb valósághűséggel elkészített szinpadi ház vagy erdő is csupa élettelen deszka és festett vászon marad. A színpad valóságos vagy jelzett tárgyait csak a tipikus színészalakban cselekvő szinész koncentráltan szétsugárzó, gazdag képzelete képes megeleveníteni a közönség számára. A szinész alkotóan alkalmazkodik a szinjáték "adott és feltételezett körülményeihez", a változó szinpadi helyzetek sorozatához. Újjáalakító, megelevenítő képzelete tömör jelentésű *esti megnyilvánulásaiban, tartalommal telitett pszicho-fizikai cselekvéseiben: mozgásában és beszédében válik érzékelhetővé és hatékonnyá. Az üres, mesterkélt színjátszást nevezi Sztanyiszlavszkij hideg illusztrálásnak, alacsonyabb rendű változatát rutinos kontárkodásnak, hatásvadászó formáját becstelen ripacskod ásnak. A tartalmas, hatékony színjátszást pedig "az átélés és alakítás művészetének". A szinpadi helyzet A helyzet, a szituáció lényegében nem más, mint a kivülbelül cselekvő vagy tetteiben éppen gátolt ember viszonya az Őt övező, közvetlenül és közvetve érzékelhető körülményekhez. A szituációt megváltoztathatják vagy magának az alanynak, módosító műveletei, vagy a körülményekben bekövetkezett, akaratától független módosulások. Tegyük fel, hogy a gyengén megvilágított szinpadon csíkos öltözékben ül egy ember valamilyen semleges bútordarabon, lehet, hogy padon, lehet, hogy heverőn, nem tudjuk. Hirtelen négyszögletes fénycsóva csap be jobb oldalról és az embert_kívülről szólítják. Az ember feláll és a fénykévétől megvilágítva lassan kimegy a színpadról. Ennek az egyszerű jelenetnek felfogásakor a néző a színészalakról és környezetéről még alig tud meg valamit. Nem tudja,