Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

A színjátszás művészete

ható es hallható, valóságos és elképzelt világa, partnerei nemcsak a többi szinészalakok, hanem a nézőtér és a nézőtérről a szinpadi játékot figyelő közönség is. Ez a sajátos tevékenységi helyzet előfordul a mindennapi életben is olyankor, amikor valamely tevékenység végrehajtását mások is szemlélik. Az ilyen helyzet a mindennapi életben is különbözik attól a tevékenységi sziutációtól, amikor a cselekvő alany egyedül, magányosan foglalatoskodik. Csakhogy a szinész nemcsak az őt figyelő, szemlélő, tehát a közönség jelenlétében cselekszik, mint olykor a gyakorlati életben, a játékban vagy a sportolásban, hanem a közönség számára is. így a szinész a szinpadon soha sincs egyedül. Szinpadi partnerek nélkül, egymagában is a közönség jelenlétében és a közönség számára tevékenykedik az úgynevezett "nyilvános magányban". Véleményem szerint itt kereshető a gyökere a többi művész, az iró, a zeneszerző, a képzőművész nyilvános magányának, akik mind - bár alkotó és megvalósitó munkájuk közben napjainkban már a közönség valóságosan nincs jelen - mégis mindig a közönség, az elképzelt közönség számára alkotnak. A szinész alkotásának esztétikai-társ ad a Imi értékelésekor sohasem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a szinészi játék minden tényezője két rétegű; elképzelés és az elképzelést érzékeltető anyagi valóság. A cselekvő alanyok valóságos szinészegyének, és egyben elképzelt alakok - tehát szinészalakok. A szinpadi környezet valóságos szinpadtér és az elképzelt környezetet érzékeltető szinhely. Az elképzelt cselekvéseket valóságos cselekvésekkel érzékeltető kettős pszicho-fizikai tevékenység egyszerre irányul a valóságos vagy képzelt partnerre és a közönségre. Még a közönség is két rétegű a szinész számára, aki a próbák folyamán benne kialakult feltételezett közönségképet előadásról előadásra alkalmazza a valóban jelenlévő néző-csoporthoz . Elengedhetetlen esztétikai követelménye a színjátszásnak és minden művészetnek, hogy a műalkotás tényezőinek két rétege, a tartalom és a forma, az elképzelés és a valóság szétválaszthatatlan egységgé forrjon össze. De mi ötvözi egységbe a képzeletet a valósággal? A szerepben, az életszerepben, a művészi szerep-