Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

A színjáték-egész alkotói

élet is létrehoz, például a mitikus alakokat és történeteket, amelyeket az irodalom vagy a festészet továbbfejleszt, kiegészít, ujjáalkot. Saját vagy más művészetek területéről is átvesznek, ujjáalkotnak preformációkat. Amphytrion történetének majdnem negyven drámai feldolgozását ismerjük. Jézus Krisztus szenvedéseit számtalanszor irták és festették meg újra és újra. Ezek közül mindegyik teljes értékű és megújítható művészi alkotás lehet, akárcsak a rendező számára a dráma előzetesen megalkotott szövege. Az alkotó rendezőnek a valóságból és a drámából szerzett élményei képzeletében az un. rendezői látomás formájában szintetizálódnak. Képekben és hangokban, színekben és melódiákban, mozdulatokban és testtartásokban stb. Megkülönböztetünk első, második, harmadik stb. és utolsó rendezői látomást. Az első rendezői látomás még általános, csak helyenként világos, mindenekelőtt a szinjáték-egész alaphangulata bontakozik ki benne. Azután fokozatosan tisztul, mélyül és konkretizálódik, az érzések és alakzatok kavargásába beleszól a mélyitő és épitő értelem. Az utolsó rendezői látomás - amely csak a próbamunka befejezésekor nyeri el végleges formáját - már meghatározott színpadhoz, konkrét szinészszemélyekhez kötődik. A rendezői látomásokban megelevenedő eseményeket a rendező nem csupán szemléli belső látásával, hanem beléjük helyezkedve képzeletében végigéli cselekvéseiket, bensejében minden szerepet eljátszik. A színész rendszerint egyetlen egy szerepet^ játszik, de belül és kivül is. A rendező a szinjáték-egész minden szerepét eljátssza, de a látomásalkotás folyamatában csak belülről, azután ő Is megeleveniti külsőleg is a szinpadi alakokat, de csak sajátos irányító, Ösztökélő, rendezői színjátszással a próbákon a színészek számára. A sajátos rendezői szinjátszás nem műalkotás, hanem a szinpadi műalkotás megvalósításának hatékony eszköze. Vannak rendezők, akik a szerepeket minden részletében előre kidolgozzák, és utánzást követelve a színészektől előjátsszak. Ez általában helytelen gyakorlat, csak kivételes esetekben alkalmazandó, például tömegjelenetek betanításakor. Az előadásban megérződik, hogy a színészek a rendezőt utánozva készen kapott formákat ismételnek-e, vagy az ő sugallmazására saját élményeikből, saját lelkiviláguk gazdagságából a lkot ják-e játékukat. 44