Gervai András szerk.: A mai magyar dráma egy évad tükrében - Beszélgetések és interjúk az 1972-73-as évad új magyar bemutatóiról és a mai magyar drámáról (Színházelméleti füzetek 9., Budapest, 1978)

Írók a színházban

csak tökéletlen hiradáa egy műalkotásról álmodott álomról; a műalkotás csak a szinpadon jön létre, az előadás során. Életre kel, mikor felmegy a függöny, létezik, amig a játék tart éa megszűnik, mikor a függöny összemegy. A műalkotást a szinész hozza létre és a többi közreműködő /beleértve a rendezőt s irót is/ csak előkésziti; hozzásegiti a szinészt, hogy az a játék során a műalkotást megteremtse. Az iró bizony csak másod-, harmadrendű szerpet játszik ebben a struktúrában. Az a tény pedig, hogy darabot olvasni is szoktunk, nem mond ellent az eddigieknek. A szinpad ugyanis nemcsak "üres tér", hanem korlátozott tér is. Akármit találnak ki az avantgarde rendezők: ha a szinpadot a nézőtérre helyezik, ha a nézőteret teszik föl a szinpadra, ha a szinészek a csilláron lógva mondják a szöveget, ha a nézőt ültetik föl a csillárra - mindegy. A szinpad akkor is szük korlátok közé szoritott tér marad, és a játékot, amely e szük téren létrejöhet, az olvasó a leirt dialógus alapján több-kevesebb fantáziával el tudja képzelni. Azaz: megtanultunk darabot olvasni, mert tudjuk, milyen lehet a szinhaz /és ez még akkor is igaz, ha, mint ismeretes, sokan olvastak már, sőt élveztek is darabot, mielőtt még valódi szinházat láttak volna/. Ettől azonban az irott dráma még nem irodalom. Kert ha szépprózát olvasunk, az Írásjelek mint közvetítő és instrukciót hordozó jelrendszer alapján mindig a valóságot képzeljük el, a maga végtelen soknemüségében és kiterjedésével, mig drámát olvasva, mindig a szinjátékot - jól-rosszul, kiki a maga fantáziája szerint -, és csak második lépcsőként asszociálunk a valóságra, az Életre, melyről a színjáték szól. Ez pedig döntő, ontológiailag is meghatározó különbség. /Forgatókönyvet nem tudunk olvasni, mert a kamera által befognató tér nem korlátozott, a filmkép lehetősége gyakorlatilag végtelen, és ezt a végtelen variációs lehetőséget a forgatókönyv nem képes szelektálni. Az a néhány kísérlet, amely a forgatókönyv olvasmánnyá nemesítése érdekében történt, végső soron ismét csak engem igazol és nemcsak azért, mert Bergman is, Fellini is fölhagyott ezekkel a kísérletekkel, lanem azért is, mert