Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

Az idő és a tér

fejlődés ut.-jai c. müvében,/ Ekkor a szituáció ós a cse­lekmény lényeges tartozékévá teszik a szituáció és a cse­lekmény számára merőben közömbös konkrét teret. Mivel a szituációból kibomló cselekvés már nem jellemzi a szituá­ció elemeit, az alakokat, megkísérlik a szituáció elemei köző iktatni a konkrét teret, hogy - elsősorban hangu­lat iságával - magát a szituációt vagy az alakokat jel­lemezze. Azonban ezt szervesen nem lehet megtenni, mert a térből nem indulhatnak ki vonatkozást és helyzetet lé­tesítő vektorok. Ezért a színhely leírása, hangulatisa­gának megérzékitése az un, szerzői instrukciókban lehet­séges. Ez kétségkívül része a drámai műnek, óm mégsem szerves része. A dialógusokban mindig kettős megnyilat­kozás van - s ez a drámai nyelv egyik ontológiai alap­jellemzője -, az Íróé és alakjaié. Az un. szerzői instruk­ció viszont mindig csak a szerző megnyilatkozása. Mivel a drámaíró maga sohasem egyik eleme a szituációnak, a szerzői instrukciókban elmondottak a dráma világán belül, de a szituáción kivül léteznek. Ez az oka annak, hogy nem szerves részei a műnek. S ha a táj, a tér hangula­tét elsősorban a szerzői instrukciókban lehet rögzíte­ni, akkor végeredményben nem tehető a mü világának szer­ves részévé. Állat, fa stb, csak mint egy ember, vagy emberi tulajdonságokat hordozó jelenhet meg - de ekkor már megszólalhat, s épp állat vagy fa mivolta tűnik el. A teret nem lehet tehát a szituáció részévé tenni, s Így hangulatiaága sohasem lehet a dráma szerves része. Az eddigiekből egyértelmű, hogy reflexiós viszonyban van az idő mint kor ós a tér, mint ahol a cselekvések megvalósulnak és cselekménnyé egységesülnek. Gyakori je­lenség azonban, hogy két idő mint két kor kerül egyetlen térrel reflexiós viszonyba: minden olyan drámában, amely­nek cselekménye az iró történelmi idejéhez képest a mult-

Next

/
Oldalképek
Tartalom