Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A cselekvés és a cselekmény

halhat, megfázhat és köhöghet, a társadalmi létréteg törvényeit tekintve majdnem bármikor - noha a természeti létrétegek törvényeit tekintve mindig csak szükségszerűen egy bizonyos esetben. Egy drámában csak akkor lehetséges megfázás, betegség, halál, ha ezekben a társadalmi létréteg törvényeinek értelme, jelentése jut érvényre. Mindaz, ami egy drámában a társadalmi létréteghez tartozik, voltaképp az iró mondanivalója, s ezért mondhatjuk ismét: az irói mondanivaló kormányozza a két létréteg törvényeinek működését és hatását. A valóságban élő ember életét a természeti létréteg törvényeinek önmozgásai sokkal jobban meghatározzák és befolyásolják, mint egy drámai alakét - ezét csak akkor, ha szükség van rájuk. Regényben a hosszú haláltusa ábrázolható, azaz a természeti létréteg törvényeinek végső beteljesülése elhúzható, mig drámában nem. Ennek nem az az oka, hogy a drámában "sietni" kell, mert az előadás csak három óráig tarthat; nem is az, hogy Ízléstelen a azinpadon a hosszú és a "valóban" elénk állított haláltusa. /A drámát nemcsak játsszák, olvassák is./ Ennek okát a valóság műfa j-konstituáló jellemzőiben kell keresnünk. Amikor Oscar Thibault vagy Iván Iljics haláltusáját olvassuk, akkor olyan természeti, de főként olyan társadalmi törvényszerűségek válnak nyilvánvalóvá, amelyeket csak a "mindent tudó" narrátor ismerhet, a haláltusát szenvedő egyén viszont nem. Drámában csak a szereplő alakok által megfogalmazott módon - dialógusokban - kaphat létezést bármi. A dialógus mindig a jelenségről való tudatosságot, annak a tudatosságra való emelését, illetve ennek lehetőségét feltételezi. A hosszú haláltusa drámában ezért nem ábrázolható. Ismét szeretnénk hangsúlyozni, még ezekben az esetek-