Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A drámában felidézett alakok
akár az izléalélekt annal. Az elemzés során hiába vették implicite számításba, hogy a drámai alakok nem has-vér emberek, mégis ugy beszéltek róluk, mintha azok lennének. Ez még természetes is. Az mar azonban nem, hogy csak ritkán vetődött fel mint különbség olyan tényező, ami azon az implicit szemponton kivüli, azon továbbhaladó lett volna, hogy az alakok műalkotásban léteznek. Ez azt jelenti, hogy nem keresték valójában és igazában a drámai alakok és a valóságos emberek létezése közötti különbséget. 1 ^ Ha elhanyagoljuk azokat a nézőpontokat, amelyek egy alakot drámában felidézett, ábrázolt alakká tesznek, akkor lényegében visszatérünk a platóni létezésmeghatározáshoz. A gyakorlatban ezt számtalanszor megfigyelhetjükí kizárólag aszerint Ítéljük meg egy-egy alak valódiságát, hogy mennyire részesedik egy valóságos ember jellemvonásaiból, jellemzőiből. Legfeljebb - és ritkán - csak másodlagosan emiitjük, hogy az Írói mondanivalót vagy egy részét hordozza és hogy valamilyen szerepet valósit meg az irói tervben. Ezáltal másodlagosnak tekintjük, hogy műalkotásbéli alak. Egy drámai műben ui. akár egy jellemet, akar az allegorikus alakot, akár - ahogy ma mondani szoktuk - a magatartást mindig a művészi teleológia hozza létre, s igy mindig az irói terv részekónt, illetőleg mindig egy Írói mondanivaló-rész hordozójaként és hordozójául jön létezésbe. A drámai alakok egészét az iró teremti meg, s ezért fel sem tehető az a kérdés, hogy van-e bennük önálló akarat ós van-e számukra lehetőség az iró teleológiai tételezését alternativ döntéssel magukévá tenni és megvalósítani vagy nincs. Az alakok jellemét, amellyel megvalósítják az iró teleológiáját az iró formálja meg, alakltja ki; jellemük az Írótól függ - pontosabban az
