Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámami műben felidézett világ ontológiai rétegei

lóság emberét, a cselekvés, valamint a tér- és idődimenziók a valóságos ember társadalmi vonatkozásait és ezzel társadalmi lótrétegét idézik fel. A valóságban sem a cselekvés, sem a tér és idő nem rétege az embernek, ám egy drámában a valóság társadalmi létrétege ezekben - és természetesen a szövegben - kap felidézett létet. A műalkotás-lét ontológiai genezisének ebben a fázisában megjelennek a valóságos ember felidézett ontológiai rétegei. Természetesen nem azokban a formákban, formációkban, alakzatokban, mint amelyekben és amilyenekben az ember rétegei a primer társadalmi valóságban léteznek. A változás azért történik, mert a művészi élmény, tapasztalat kialakulásának pillanatában a lét egy uj szférája került létezésbe, pontosabban: indult el a létezésbe kerülés utján. Erre az uj létre jellemző képződménynek kell kialakulnia, az ezt a képződményt létezésbe hozó törvényszerűségekkel. A valóság ontológiai rétegei az ekkor már erős intenzitással valóságosan létező esztétikai minőség, a nyelv, a münem ós a műfaj törvényszerűségeiben és tőlük áthatva idéződnek fel. A valóságos ember rétegeinek intenzitása azért növekedhet meg most, mert az uj létet megteremtő, létrehozó alaptörvényszerűségek és képződmények már léteznek. Az ábrázolt, felidézett ember és világ rétegei már ezekbe ágyazódhatnak, s igy alakulhat ki a rétegek teljessége. "A lét valamely fokára eredendően jellemző kategóriák - irja Lukács György - mindig növekvő differenciálódások révén bontakoznak ki, oly módon, hogy ezzel együtt egy létmód mindenkori komplexumán belül fokozódó mértók9 ben - persze mindig csak viszonylagosan - önállósulnak." Az esztétikai minőség, az egynemű közeg anyaga, valamint a münem és a műfaj törvényszerűségeinek egyre növekvő differenciálódása épp most következik be, amikor az áb-