Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

ként egész a hisztériáig elmenő önmegnyilatkozásuak a csehovi hősök ezekben az előadásokban? Megitélésem szerint a mai Csehov-szinház egy sajátos kísérletet hajtott végre. A mai kor emberét belehelyezte a múlt század végének abba a kegyetlen korszakába, és azt akarta kivallatni a nézőből, hogy hogyan reagál a mái néző erre a világra. És világossá vált, hogy a mai ember nem tudja elviselni azt a kegyetlen, tragikus világot, és minden erejével ellene szegül, minden erejével ki akar belőle törni. És ennek a "tragikus színháznak" ez lett a sajátos pátosza. Legáltalánosabb vonásaiban ez a múlt évtized Csehov-játszásának belső tartalma. A hetvenes évek korszakában Csehov minden szinházat meghódít. Ugy tűnik, hogy az egész világ Csehové. De a csehovi színházon belül komoly változások,- komoly - ha úgy tetszik - kísérletek történnek. A hetvenes években az ilyen kísérlet sokkal veszélyesebb kísérlet, mint a "brecht!" színháznál tapasztalható kísérlet. Ez a komédia területén figyelhető meg. Valóban, a hetvenes évek Csehov-szinházában nem tragikomédiákat mutattak be, hanem olyan komédiákat, amelyek gonosz, kegyetlen iróniával teli tettek, amelyek kegyetlen iróniával viseltetnek a hétköznapok szürke, unalmas embereinek megnyilvánulásai iránt. Ennek a legjellemzőbb példája ' Hanuszkiewicznek: a Három nővér-rendezése, amely egyúttal fel is tárta ennek a tendenciának a belső ellentmondásait. Valóban: ha a csehovi hősök szürkék, érdektelenek, akkor nincs miért szinpadra vinni világukat. A Szovjetunióban, is voltak hasonló'kísérletek, da azok átmenetiek maradtak. És egy furcsa paradoxon jött létre. Hanuszkiewicz rendezésében az első három felvonás az a "kegyetlen vaudeville"-stílusában volt megfogalmazva, a negyedikben viszont - ahol az emberek vagy meghalnak, vagy búcsúznak egymástól - nem lehetett ugyanezt a stílust végigül