Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Írják és könyvelik véget nem érő belégjeiket Ványa bácsi és Szónya. Világos à képlet. A Cseresnyéskert reggeli, napfényes fényben fürdő cseresznyefáitól- a kivágott, kemény, kegyetlen, végzetszerű, sorsszerű baltacsapásokig. Vagy a Sirály holdfényes kertjétől addig a zárt, nyomasztó szobáig, ahol Arkagyinával közlik Konsztantyin öngyilkosságát. Azért időztem el ezeknél a különben közismert példáknál, mert ezzel szemben modernnek mondott - én inkább úgy mondanám: divatos - Csehov-előadásokban három, szinte idegileg az összeomlás szélén álló nő kezdi el fokozhatatlan és motiválatlan módon a Három nővért, és a Cseresnyéskert önél'tató reményei helyett egy teljesen kilátástalan pontról indit eleve. Tehát nincs honnan elindulni, nincs mit végigjátszani. A történet a végén kezdődik. Tulajdonképpen Horvai István kollégám három utóbbi Csehov-rendezése nagyon érdekesen tükrözte azt az utat, amelybe ez a szellemiség egy Csehovot - többször bizonyítottan - kitűnően értő rendezőt egyszerűen belekergetett. Évtizedes barátságunk és nagyrabecsülésem felhatalmazott, hogy már a Ványa bácsi után, ami egészében véve még nem volt dehumanizált előadás, és még a Sztanyiszlavszkij, Nyemirovics-Dancsenkó-i jó hagyományokat is folytatta, már ott is vitatkozni kellett olyan részletekkel, ahol külsőséges és nem a dolog lényegéből fakadó megoldásokat választott. Második rendezésének, a Három nővérnek szakmai értékeit el kell választani - és tudjuk, hogy bizonyos mértékben el is lehet választani esetleges eszmeitlenségektől. A Három nővér azt hiszem Horvai legprofesszionistább munkája életében. És hogy menynyire nemcsak ő tehet róla, hogy eljutott a Cseresnyéskertig, az már a Három nővér kritikai fogadtatásánál is kiderült, amikor a kritika a hulló falevelekkel volt elfoglalva és nem a jellemrajzok és az életutak torzitását kérte számon.