Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Engedjék meg|, hogy mint gyakorló rendező szóljak hozzá a problémához. Ugyanakkor bizonyos mértékben kívülálló is vagyok. Jelen esetben abban a szerencsés, különben szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy pályám során profeszszionista színházban nem találkoztam Csehowal. Mindennapjaimat mégis át- meg átszövi Csehov művészete, mert mint főiskolai tanár a felsős növendékeket Csehovon keresztül próbálom bevezetni - több-kevesebb sikerrel - a színjátszás titkaiba. Tehát, mint rendezőnek bizonyos felülről-látásom is van. Nem vagyok elkötelezve a saját munkáimnak. A hetvenes évek Csehov-játszásának problematikáját nem tudom elválasztani a hetvenes évek színházától általában. Tehát kb. hasonlókat tudnék elmondani akkor, ha most itt egy ugyanilyen Shakespeare-megbeszélés lenne, Csehov előadási problémái nemzedékünk általános előadási problémái. Különös tekintettel a szocialista országokra, ahová nyomós ideológiai okok miatt csak nagyon megszűrve, vagy sokszor vélt okok miatt, rossz ideológiai elemzés következtében nem kerültek el, vagy nem kerülnek el a hatvanas évek második felének és a hetvenes éveknek legfontosabb, legerőteljesebb irányzatai. Tehát gondolok a "dühös fiatalok" angliai hullámzására, a "kegyetlen szinházra", vagy akár Beckett-re, JonescóVa, Artaud-ra, Osborara ésWeskerre* Az ő jelentőségük túlbecsüléséből nemzedékünkben - nemzedékünk alatt a legfiatalabbtól a legidősebb korosztályig értem mindazokat, akik ma praktizálnak - egyfajta hiányérzet támadt. És mert ezeken az eredendően "kegyetlen szinház" vagy másfajta "avantgárdé szinház" számára irt müveken keresztül nem tudunk bizonyosfajta hangokat megütni, ezért más médiumokhoz vagyunk kénytelenek nyúlni. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatom, hogy a gombhoz keressük a kabátot.