Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

mára világossá vált, hogy mindennek vége - a látszólagos külső nyugalom mellett is, esetleges replikák, egymáshoz szólások közepette a döntést meghatározó búcsúzás, a "proscsay", búcsúzom Tőled atmoszférája uralkodik: búcsúzom.tőled cseresnyéskert, gyermekkor, ifjúság. Egy óra negyven percig tart az előadás - két felvonásban - nagyon feszes ritmusban. Amit itt elmondtam, az természetesen csak séma és nem tudja vissza adni az egészet, de ritmikájából talán valamit mégis érzékeltet. Én a mai szinház, a modern szinház lelassított ritmusát nem szeretem és ellenzem. És amiért Efrosz is különösen közel áll hozzám, hogy mindig magával ragadó és állandóan robbanásra kész pillanatokból összetevődő ritmikára épiti fel a maga rendezését. Egy hasonlattal élve: Korábban azt tartották nagyon jó színésznek, első rendű színésznek, aki úgy játszott, hogy az volt a nézőnek a benyomása, hogy amit eljátszik, az csak a kilenctized részében viz alatti jéghegy csúcsa, és játékának megvan a második, harmadik, negyedik, tizedik rétege. Efrosz az egész rendezői stílusát arra építette fel, hogy megfordította a jéghegyet. Amit korábban alulra képzelt a néző, az lett most felül. A Három nővérben , amikor Irina Tuzenbachot búcsúztatja - még nem tudván, hogy a férfi párbajra indul f ezt kérdezi: "mondd, kérsz kávét?" Ezt korábban ugyanilyen hangnemben tolmácsolták. Most - szinte hisztérikus kirohanásként -: "Kérsz kávét, kérsz kávét, kérsz kávét?! No, mondd!" Ez volt az a mozzanat, ami a legjellemzőbb erre az új felfogásra. Efrosz a Taganka Szinház Cseresnyéskert-előadásában az un. "második viz alatti", réteget első réteggé válasz-