Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

egymás ráhangolt előadás, mint a Ványa bácsi esetében, de az alapos felkészülés, melybe beletartozott a Jermilovkutatások értékesítése éppúgy, mint a Művész Szinház előadásának személyes ismerete, illetve lemezfelvételének meghallgatása, meghozta gyümölcsét: nagyhatású művészi alkotás született. Itt már a "lírai vigjáték" hangjai szólaltak meg, de úgy, hogy egyben "a felbomló élet lirai dialektikája" legyen. Ez az értelmezés nem engedte, "hogy a tragédia elárassza a szinpadot, hanem elsősorban a komikus, szatirikus írói szándékba rejtett biráló motivumokat hangsúlyozza és a legutóbbi vigszinház! előadással ellentétben perspektívát ad a három nővér sorsának, felnyitja a dráma zsilipéit." - irta az Uj Hang kritikusa. Milyen távol vagyunk a drámaiatlan drámától! És akik látták az előadást, emlékezhetnek Pécsi Sándor csodálatos Andrej-alakitására, amelyben a szánalmasan nevetséges és a felháborítóan tragikus vonások tökéletes ötvözetben hatottak. Az ötvenes években még két Csehov-dráma került szinpadra. Vidéken először szólalt meg Csehov-mü a Szegedi Nemzeti Színház Cseresnyéskert-előadásán, Ádám Ottó rendezésében, ahol a kritikusok felfigyeltek a komédia-paródia jelleg hangsúlyaira, bár a produkciót nem tartották teljesen megoldottnak. - A másik előadás lényegében lezárta a korszakot. Ezt a Vigszinház /akkor Néphadsereg Szinháza/ együttese vitte szinpadra úgy, hogy még egyszer, utoljára közvetlenül a Sztanyiszlavszkij által megfogalmazott és rögzitett Sirály-koncepcióból indult ki. Itt Ajtay Andor Szorin-alakitásában jött létre az az ötvözet, amelyet már emiitettünk; mint egy elemzés megfogalmazta: "szinte észrevétlenül megy végbe a humornak és tragédiának az a teljes összefonódása, amely annyira jellemző Csehovra." Nagy Péter pedig itt figyelt fel először arra a problematikára, amely azután a 7o-es évek főtémája lesz: arra, hogy ez "három ge-