Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)
tek f az abból derül ki, ahogyan a szinház művészi munkáját értékelték, felfedezve, hogy - ezt Kosztolányi Dezső irta - a Vigszinház "művész-személyzete, mely könnyű és csillogó játékon koptatta tehetségét, elsőrangú emberalkotó is" és megfogalmazta a legdöntőbb hatást: M A nézők pedig nemcsak szórakoztak, tapsoltak, de élték, tovább élték itt az életüket és megacélozóttan jöttek ki a szinházból. Szonya és Jeléna művelték ezt a csodát...". Mintha előrevetítené ez a megfigyelés azt a később oly sokat emlegetett tételt, hogy a Csehov-müvek borongós hangulatuk ellenére sem pesszimisták, hanem a néző számára aktivizáló erejük van. Az első áttörést két év múlva, 1922 októberében a Három nővér jelentette. A körülbelül hathetes próbaidőszakot, amely a kor szinházi viszonyai között kivételesen hoszszú idő volt, negyven-előadásos siker követte. Kosztolányi most már "a legnemesebb realizmus bűvös eszközeit" emlegette és a közönség reagálása is mély érzésekben nyilvánult meg. Lehet, hogy, mint azt Jób Dániel egy negyedszázad múlva meghatározta, az előadás "elégia volt a szerelemről, vágyódásról és lemondásról", de a nézők számára többet mondott, "leírhatatlan volt a hatás". És valószínűleg pontosan fogalmazott az a kritikus, aki felismerte a magyar társadalom helyzetével vonható párhuzamot, Írván: "szép csendesen bevonult az a bizonyos előkelő, tiszta és reménytelen szegénység, amely erre mifelénk sem ismeretlen. Különösen most nem az." És tudatosan vagy csak érzelmi alapon, de igy megszólalt egy szonett a Szinházi Életben az előadás hatása nyomán: "S vihartelőző, tikkadt néma csendben, Vágykoszoruzva halkan előlebben: Messzi Moszkva tündöklő égi képe." 1922-ben ezeknek a soroknak többrétegű asszociációja lehetett.
