Kerényi Ferenc: A színjátéktípusok történeti leírásának elmélete és gyakorlata. Hamlet-előadások hazánkban 1790-1840 (Színházelméleti füzetek 2., Budapest, 1975)

eszményéhez képest jelentett felszabadulást,.az érzelmek olykor szélsőséges ábrázolásának lehetőségét, Nálunk a meginduló hivatásos szinészet nem rendelkezett más hazai előzményekkel, mint az oktatásban nyújtott retorikai gyakorlat. /Ne feledjük: az iskolai színjátszás is eredetileg ezt a célt szolgálta!/ Ezért a német vándortársulatok provinciális, romlott stilusváltozata adta a mintát, amelynek modorosságait már Lessing is birálta a Hamburgi Dramaturgiá

ban. Emelt hanghordozás /a korabeli terminológiában: "mesterséges beszéd"/, a tartalomtól és az interpunkciótól független, ismétlődő beszéddallam, nagyszámú és sztereotip gesztus jellemezi a siró-éneklő iskolát, amelyen belül jelentős különbségek létezhetnek anélkül, hogy a játékstílus egészéről elmondottak érvényüket vesztenék. A különbségek elsősorban a magyarországi és az erdélyi színészek között állnak fenn; nyelvjárási, iskolázási-képzettségi, társadalmi-Ízlésbeli okok motiválták ezeket. Az első magyar Hamlet, Kótsi Patkó János - kollégiumi képzettséggel, a francia klasszicizmus ismeretével, az átlagosnál jóval műveltebb, de konzervatívabb Ízlésű, részben arisztokrata közönségnek játszva - a siró-éneklő iskolán belül kétségkívül a klasszicizálóbb változatot képviselte. Rá is érvényes azonban a kolozsvári társulatról 1794-ben tett megállapítás: "Legnagyobb hiba mind asszonyában, mind férfiában, egyet sem vévén ki az, hogy magokat oly beszédre szoktatták, mint amilyennek élnek a gyermekek, ha rigmust mondanak." Szerep-felfogásának tudatosságát Döbrentei Gábor megjegyzése /"a németek között egy sincs, aki oly psychologisch tudná ezt a rollt felvenni"/, Csokonai Vitéz Mihály emlékezése éppúgy alátámasztja, mint az a Kazinczy Perenc levelezésének második kötetében fennmaradt adat, mely szerint a nagymonológot újrafordította Schrödérből. Ezt a tudatos, lélektani megközelítésű szerepformálást